1Kor 10,13 Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni.

Gyakran nyugtatom magam ezzel az igével, amikor úgy érzem, hogy túl sok rajtam a teher, és ha ér valamit a szavam, akkor elmondom nektek, hogy eddig még mindig igaza volt az életemben ennek az igének. Egészen egyszerű, és nagyon bonyolult dolgokban is.

Úgy gondolom, az önismeret nagyon fontos, ha tudni akarjátok, hogy kell megoldani egy válság helyzetet. Arról van szó, hogy ha ismeritek, hogy mire hogy reagáltok, akkor nem pánikoltok be attól, hogy bepánikoltok, mert tudjátok, hogy ez is a folyamat része. Most megosztom veletek az én tanulási folyamatomat, és igyekszek elmondani, hogy milyen hatása volt rám ennek az igének.

Először is tudom magamról, hogy gyorsan tanulok. Ez nem beképzeltség, hanem tapasztalat, és hogy ne gondoljátok, hogy milyen könnyű nekem, azt is tudom magamról, hogy nagyon hamar elkeseredek, ha valami nem sikerül elsőre, annak ellenére, hogy tudom, hogy gyorsan tudok tanulni.

A második dolog, hogy tudom magamról, hogy hajlamos vagyok a vége előtt feladni dolgokat, főleg pont akkor, amikor már majdnem készen vannak, és belefutok valamilyen problémába.

Mondok néhány példát. Amikor először raktam csempét, elolvastam néhány oldalt, hogy hogyan kell az csinálni, aztán nekivágtam. Van némi kőműves előéletem, szóval az első sort percek alatt, tökéletesen felraktam. Viszont a második sor elkezdett lecsúszni, és sehogy sem tudtam kitámasztani a csempéket, úgyhogy néhányat feszültségoldás képpen összetörtem, aztán dühöngtem. Két dolgot nem tudtam ugyanis. Az egyik, hogy mindig ezt csinálom. Belevágok, aztán dühöngök, ha nem jó elsőre. A második, hogy minden csempe hülyén néz ki fuga nélkül. Ezt elfelejtették megemlíteni. Innen rövidre fogom. Felraktam a többi sort, beletörődtem, hogy megint lettem kőművesmester, és miután a fugával is kész voltam, kiderült, hogy egész elfogadható a végeredmény, akár egy idegennek is megmerem mutatni.

Mi volt számomra a tanulság? Az, hogy teljesíthető feladatot kaptam, csak túlzottan elvonta a figyelmemet a dühöm. Akár le is nyugodhattam volna, ha odafigyelek Istenre, aki a hétköznapi dolgokat is szemmel tartja. Még a csempézést is. Furán hangozhat, de Isten tud segíteni a csempézésben, ha észben tartom, hogy ő az aki le tud nyugtatni, és ő az, aki adott rá tehetséget, meg kézügyességet, hogy meg tudjam csinálni.

Tehát tudom, hogy gyorsan tanulok, és hajlamos vagyok elkeseredni, DE tudom azt is, hogy Isten nem ad nekem nehezebb feladatot, mint amit végre tudok hajtani, legyen szó csempézésről, ennek a prédikációnak a megírásáról, vagy akár egy lelkigondozói beszélgetésről.

Továbbra is maradnék a kézműves dolgoknál, mert talán ezeken keresztül lehet a legkönnyebben nyomon követni, amit az ige második fele mond.

Egy csomó évig tanultam furulyán játszani, több évig, mint amennyi idősek vagytok. Semmi művészetileg értékelhetőt nem tudtam ezzel kapcsolatban felmutatni, leginkább az elég jó, jelzővel illetném magam, szóval nem voltam egy világcsoda. Viszont a tizen év alatt megtanultam következetes lenni, megszoktam, hogy vannak dolgok, amiket több százszor kell megcsinálnom, hogy egyszer jó legyen. Megtanultam, hogy egyes dolgokat csak úgy lehet megérteni, ha az utolsó csavarig, vagy utolsó hangig aprólékosan egyesével megvizsgálom. Megtanultam, hogy minden napra egy kis harapásnyi dolgot érdemes kitűzni célnak. Mondjuk egy ütemet, vagy kettőt. Ebből azt kellett megtanulnom, hogy ha az utolsó pillanatban állok neki valaminek, akkor is sikerülni fog, de nem leszek vele elégedett. És még egy dolgot megtanultam. Minden amit megtanulok, akkor is ha most értelmetlennek tűnik, egyszer még jól jöhet. Nem látok előre az időben, de ha Isten tudja, hogy mi velem a szándéka, akkor azt is tudja, hogy miért kell megtanulnom valamit, aminek most semmi hasznát nem veszem. Mondjuk azért, mert Ő majd később hasznát veszi.

Azt mondja az ige, hogy a kísértéssel együtt előkészíti a szabadulás útját is. Isten egy nehéz és értelmetlennek tűnő feladattal lehet, hogy egy másik, nehezebb feladatra készít fel, amit majd később szán nekem.

Mondtam már nektek, hogy most a kreativitás korát éljük, de ne gondoljátok, hogy attól már nincs értelme a tudásnak, vagy a fizikai erőfeszítésnek, kitartásnak, Istenbe vetett hitnek. A hit is tudás. Tudom, hogy van Isten, aki nem hagy el, akkor sem, ha már alig bírom magam tartani.

Miért jártok iskolába? Azért, hogy ne nézzetek bambán, ha valaki azt mondja nektek szemipermeabilis membrán, vagy váltóáram? Kötve hiszem. Tutira nem lesztek mindnyájan tudósok, és mérnökök. Viszont abban is biztos vagyok, hogy Isten formálni akarja az életeteket, a személyiségeteket, és képes rá azáltal is, hogy biológiát, és fizikát kell tanulnotok. Akkor is, ha nem szeretitek.

Szóval ha legközelebb azon merengtek, hogy mi értelme megint egy nehéz, és bonyolult feladatnak, jusson eszetekbe, hogy Isten a feladattal együtt a megoldást is elkészítette számotokra. Isten nem egy randomgenerátor, aki véletlenszerűen osztja nektek a parancsot, hanem terve van veletek, ami szükség van arra is, hogy most iskolába járjatok. Csak legyetek türelemmel, és ne felejtsetek el majd hálásak lenni Istennek, ha rájöttök, hogy mégis jó volt valamire, hogy megtanultatok valamit.