Fil 2,13 mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően.

Mindenki ismeri a közmondást, hogy nemakarásnak nyögés a vége. De vajon mi okozza, hogy az emberek akarjanak, hogy motiváltak legyenek?

Különböző dolgokhoz különböző motivációra van szükségünk.

Ha meg akarsz tanulni játszani egy hangszeren, akkor kitűzöd magad elé, hogy meg akarsz tanulni egy dalt, és mindent megteszel, el tudd játszani. Megtanulod a különböző technikákat, akár más dalokon keresztül, de mindent azért teszel, hogy a végén a célül kitűzött dalt el tudd játszani.

Ha be akarsz jutni egy egyetemre, akkor mindent megteszel, hogy teljesítsd a követelményeket, és akármilyen hosszadalmas, végig a szemed előtt lebeg a cél, ahogy átveszed a diplomád a végén.

Ha kertészkedni akarsz, mindent kitanulsz a kertészetről, a földműveléstől a gyümölcsfák metszéséig, és hajlandó vagy napkeltekor öntözni menni, akkor is ha nem szeretsz korán kelni, de mivel a célod a gyümölcs, ezért megteszed.

Ha az embernek megvan a kellő motivációja, akkor szívesen vállalja a fájdalmat, az izomlázat, a bőrkeményedéseket, meg a véraláfutásokat, amelyeket a cél eléréséhez el kell viselnie.

De vajon mi motiválja az embereket, hogy jók legyenek másokkal? Hiszen az önzetlen embereket többnyire hülyének nézik. Az önfeláldozó embereket meg felelőtleneknek, mert kockáztatják az életüket másokért. Aki a másik iránti szeretetből uralkodik magán, azt még orvosilag is önveszélyesnek lehet kikiáltani.

Miért van mégis, hogy olyan emberek, mint Péter és Pál apostol, Ábrahám, Noé, és még sokan mások a Biblia alapján, az életüket kockázatatták azért, hogy Isten akaratát teljesítsék. Talán azért, hogy belekerüljenek a Bibliába, aligha.

A Biblia összes nagy alakja, akikről tanulunk, azért tették amit tettek, mert találkoztak Istennel, és megtapasztalták, hogy az többet ér a földi szenvedésnél. Tapasztalták, hogy van értelme követni Isten parancsait, akkor is, ha cserébe beverik a fejüket, vagy éppen keresztre feszítik őket.

Aki nem ismeri Istent, nem is értheti ezt az egészet. Sőt kegyetlennek tartja Istent azért, hogy a követőivel így bánik. Arról nem beszélve, hogy a Fiát sem kímélte. Mi értelme ennek az egésznek?

Aki nem ismeri Istent, azzal sincs tisztában, hogy halálra van ítélve. Nem ilyen egyszerű meghalásra gondolok, hanem sokkal rosszabbra, mint amit el tudtok gondolni. Örök szenvedés, semmi feltámadás, meg ilyesmi. Aki viszont megismeri Istent, tudja, hogy megtalálta a menekülő útvonalat, és amit ezután tesz, azt hálának nevezzük. Hálás Istennek azért, mert felkínálta neki a szabadulás lehetőségét. Ez a hála ad motivációt arra, hogy másokat is meggyőzzön Isten ügyének. Ha valami nagyon jó dologra bukkantok, ti is reklámozzátok másoknak, de ha az Istenhez vezető utat megtaláljátok, akkor még ennél is tovább elmentek majd. Nem csak egyszerűen reklámozzátok majd Isten országát, hanem akár az életeteket is hajlandóak lesztek kockára tenni azért, hogy másoknak is megmutassátok az utat.

Az említett hithősök, Ábrahámtól Pálig, mind tudták, hogy hova haladnak, és azt is tudták, hogy ha meghalnak, akkor Istenhez kerülnek. Ez adott nekik erőt arra, hogy akár az életüket is feláldozzák, hiszen onnantól már nem a saját életük volt fontos számukra, hanem másoké. Erről az akarásról van szó a mai igében.

Az Istent követő ember, aki megtapasztalta Isten jóságát, mindennél jobban akarja, hogy ebben mások is osztozzanak vele.

Isten olyan motivációt tud adni, ami egy sportolónak, vagy zenésznek sincs. Ha az elhangzottak alapján újra felteszitek a kérdést, hogy Isten kegyetlen-e a követőivel, remélem jobban fogjátok látni a választ. Gondoljátok csak végig. Én most nem válaszolom meg helyettetek. De ha van kérdésetek, a nap folyamán feltehetitek majd, és tudásom és hitem szerint igyekszek majd válaszolni.