Beléptem a szobába, s őt láttam meg legelőször. Ott ült egy széken csendesen, magába merülten. Ki tudja éppen akkor mire gondolhatott? Vajon észrevette, hogy valaki idegen lépett a házba? Míg merengett, az udvaron gyermekek játszadoztak. Futkároztak, nevetgéltek, élvezték a nyarat, s egymás társaságát. Úgy öten-hatan lehettek. Csilingelő hangjuk beszűrődött a nyitott ablakon keresztül. Az asszony csak ült. Arcán megannyi barázda mutatta az évek sokaságát, melyeket maga mögött hagyott. Mennyi mindent láthatott? Mi mindent élhetett át? Örömet, bánatot, békét, háborút, születést, halált? Ha beszélhetne, elmondaná? Beszélhetne, de nem teszi. Elfáradt. Pedig volt idő mikor telve volt nevetéssel és zsongással, tenni akart és küzdeni, élni és életet adni. Mindez ma is körülveszi. Játszadozó gyermekek, zöldellő fák, nyíló virágok, sürgő-forgó emberek… Az ő lelkében mégis csend van. Csend és megbékélés. Lassan megmarkolja botjának végét, föláll és meggörnyedve, csoszogva elindul. Az ajtó felé veszi az irányt, mely az udvarra vezet. A küszöböt mégsem lépi át. Megáll, s néz maga elé, mintha azon gondolkodna menjen-e vagy maradjon? Mintha a küszöb két világot választana el. A szűkös, minden oldalról fallal körülvett szobát, s a tágas fénnyel teli udvart. Hirtelen egy ember lép hozzá a szobából, gyengéden kézen fogja, s kivezeti a tornácon elhelyezett padhoz. Óvatosan leülteti. Dolgom végeztével követem őt a tornácra. Még utoljára visszanézek, s tekintetünk találkozik. Nem látok át rajta. Elköszönök, s magam mögött hagyom az udvart. Tudom, hogy még előtte áll a pillanat, amikor az utolsó küszöböt lépi majd át. Lesz, aki gyengéden kézen fogja, s átvezeti a szűkös szobából a tágas udvarra. Tudom azt is, hogy nem ő az egyetlen.
Arany Nikolett