– hasított végig a hang az utcán. A csípős szél segédle­tével egykettőre átkelt az úttesten, és mint reggel az ébredezőhöz az első hangok, úgy értek el hozzám a sza­vak. Megállították gondolataim kalandozásait, és figyel­met követeltek.

„Tessék? Miért, hol kéne lennie? És ki akarja ezt ilyen sürgősen megtudni?” – gondoltam magamban. Közben fejemmel a hang forrását kerestem, de lépteim ritmusán nem változtattam. Meg is ta­láltam a „forrást” az utca másik oldalán lévő üzlet előtt egy férfi személyé­ben. Nem volt nehéz, hiszen az alatt a pár másodperc alatt, amíg elhalad­tam mellette, az említett mondatot ismételgette. Hangján érződött, hogy korábban alaposan megöblögette a torkát jóféle itókával.

Tekintetünk egy pillanatra összetalálkozott. Csak ekkor értettem meg, hogy én, illetve a látványom az oka annak, hogy kérdése felszakadt az aj­káról.

Most már tudtam, miről van szó, mert ezt már megszoktam. Járásom nem szokványos, kicsit kacsázó és esetlen. Mostanra a mankó szinte test­részemmé vált, fogantyújának alakja belenyomódott a tenyerembe. Ez egy születési komplikációból adódik. Ennyi idő után már nem zavar, ha meg­bámulnak, vagy a bátrabbak kérdeznek, de úgy látszik, némelyeket látványom komoly „filozófiai-teológiai kutatásra” indít. Az én reakcióim is kü­lönfélék, ahogy a helyzet adja.

Mint már említettem, ebben az esetben az illető nagyon kitartó volt, és elhatároztam, hogy válaszolok neki. (Na meg egy kicsit kellemetlen volt, hogy az egész utca zengett a hangjától, és ennek én vagyok az oka.) Ügy gondoltam, hogy bár a kérdés megkívánna egy hosszabb levezetést, végig­követésére barátunk nem lett volna képes. Ezért csak annyit kiáltottam oda neki: „VELEM!” Alkalmi beszélgetőpartnerem elhallgatott, én pedig foly­tattam utamat. Valószínűleg nem ezt a választ várta (ha várt valamilyet).

Elismerem, nem a legkielégítőbb válasz. Akkor éppen csak annyi jutott eszembe, hogy: „…és íme, én veletek vagyok minden napon a világ vége­zetéig!” Jézus szavai tanítványaihoz feltámadása után. Vele nincs akadály, mert Őt a halál sem tudta fogva tartani Az az ember csak járásom nehéz­ségeit, lassú botorkálásomat, az eltérést, az akadályt látta, miközben én éppen nyílegyenest, sőt magamhoz képest gyorsan tartottam célom felé. Ő azt látta, hogy mankó van nálam, én meg azt gondolom, milyen jó, hogy létezik segédeszköz, amely megkönnyíti a járást.

Első olvasatra talán végtelenül idealistának tűnnek ezek a gondolatok, de hadd tegyem fel a kérdést: Létezik egyáltalán olyan, hogy akadálymen­tes élet? Van olyan ember, akinek soha egyetlen akadályt sem kellett le­küzdenie? Tény, hogy nekem és sorstársaimnak több adatott belőlük. De véleményem szerint minden ember legnagyobb akadálya, hogy a fenti kér­dést – „Hol van ilyenkor az Isten?” – meg tudja-e válaszolni, illetve a vá­laszt el tudja-e hinni. Ha megértettük, hogy az Úrjézus Krisztusban Isten velünk van, elhárult életünk legnagyobb akadálya, akadálymentessé lett az Atyához való utunk, és szabadokká váltunk. Szabadok lettünk a bűntől, irigységtől, önmagunk hitegetésétől, saját erőnk fitogtatásától, és azzá válhatunk, amivé rendeltettünk. Krisztusban szabad vagyok arra, hogy éle­temben ne csak az akadályt, hanem a lehetőséget lássam, mert Ö velem van.

Haris Szilárd, református segédlelkész, Selye János Egyetem, Református Teológiai Kar,doktoranduszhallgató
Forrás: carissimi, 2013/2-es záma