Tele van mostanság az internet az északi kóreai dikátor, Kim Jong Ul mémjeivel. Egyik másik elég humoros, de elgondolkodtam rajta, hogy egyáltalán felfogják-e az emberek, hogy mivel viccelődnek.

Félelmetes ez a fickó meg az egész rendszer, ami ott van. Egy humanitárius szervezet ott dolgozó munkatársa számolt be róla, hogy mennyire elzárt, mennyire leszabályozott az egész rendszer. Mindig kapnak maguk mellé egy kísérőt, ha mennek valahová, aki még velük is alszik, nehogy beszéljenek vagy érintkezzenek a helyiekkel. Nincsenek boltok, az országban gépjármű csak kettő darab van magánkézben, gyalogolnak, bicikliznek, élik a kis életüket, amiben azt az információt kapják, hogy az egész világ gonosz, és őket akarja elpusztítani. Nincsen megfelelő eszköze a zseniális orvosoknak, ezért érzéstelenítés nélkül műtenek, ki kell köszörülni az injekciós tűket, mert annyira el vannak használódva. Én meg csak olvastam a beszámolót és szörnyülködtem, teljesen megdöbbenve azon, hogy a középkor még létezik, és itt van ezen a világon. Aztán a záró mondata a beszámolónak így hangzott: Olyan jó volt haza jönni, mert nekünk ehhez képest nincs is problémánk. Azt hiszem, ez egy kulcsmondat lehet az életünkben, ha megértjük és felfogjuk, hogy – sajnos – van rosszabb. Éppen ezért mindig lehetek hálás, mindig van arra lehetőségem, hogy megköszönjem Istennek azt, amit kapok, és ami vagyok. Ha másért nem, akkor azért, mint a koncentrációs táborban imádkozók: Uram köszönöm, hogy köszönhetek. Azt hiszem, más lenne ez a világ, ha mernénk néha ezzel a szemlélettel tekinteni magunkra, meg a helyzetünkre, s nemcsak azt szajkóznánk, hogy amink van, az nem elég nekünk. Több kell, még kell, szerezni, gyűjteni, miközben néha az „elég” a legszebb szó ezen a világon.

Persze senki nem veszi komolyan, amikor a szülők azt hozzák fel, hogy az etióp éhezők szívesen megennék a borsófőzeléket, vagy nem tudom mi az az étel, amit nem szerettek, én például a tökfőzeléket. Nem mondom, hogy ezentúl emiatt egyétek meg a tökfőzeléket, de néha azért érdemes belegondolni, hogy ezekben a túlzásokban is van azért igazság. Ahogy mások szenvedését, úgy a saját jódolgunkat sem vesszük gyakran komolyan. Megnéztem a kedvetekért a statisztikákat, és a tökfőzelékkel kapcsolatban azt találtam, hogy a világon 9 millióan, akár minden szívesen ennének tökfőzeléket, de sajnos nem tehetik meg. Csak hogy értsétek, ezt úgy értem, hogy éhenhalnak. 9 millióan évente, ebből 5 millió gyerek.

Vagy például a képességeitek is a gazdagságotokhoz számíthatnak. Ott van például az írás képessége. Számunkra teljesen természetesnek tűnik, pedig nálunk is csak 99 százaléka a népességnek tud írni olvasni. Ez azt jelenti, hogy az országban van 50000 ember, aki nem ért egy betűt se, Afrikában pedig vannak országok, ahol a népesség több mint 50! százaléka nem tud sem írni sem olvasni.

Teljesen hétköznapi dolgok is értékesek lehetnek, ha megfelelően nézünk rájuk. Senkit nem állt szándékomban riogatni, vagy ilyesmi, csak gondolkodjatok el rajta néha, hogy egyáltalán nem magától értetődő, hogy bármitek is van. Ha pedig van, akkor legyetek érte hálásak. Egy kicsit legalább.