Kati néni gyülekezetünk egyik legrégibb tagja, ráadásul tősgyökeres rimaszombati is. Teljes nevén Lekesné Füleky Katalin, de nekem – s talán sokunknak – már csak Kati néni marad. Úgy emlékszem rá még kisiskolás koromból, amikor ez a lelkes, víg kedélyű néni bejön az osztályterembe hittanórát tartani. Visszagondolva, most is pont az az arc, az a tekintet van előttem, amit ma is látok, ha szembetalálkozunk. Az alatt a sok-sok év alatt semmit sem változott.

Beszélgettünk egyet nem is olyan rég. Élmény volt, s úgy gondoltam miért ne oszthatnám meg Veled azt, ami leginkább megfogott? Hátha Te is felfedezel benne valami újat, esetleg eszedbe juttat régi élményeket.

Megkérdeztem Kati nénit, hogy pontosan mióta is tartozik a gyülekezethez. Erre ő azt válaszolta, hogy körülbelül négy éves lehetett, amikor elkezdett templomba járni. Kíváncsi lettem, hogyan emlékszik erre vissza, milyen volt kicsi gyermekként a templom padjában ülni. A következő választ kaptam: „Ahogy járni meg beszélni tudtam, azóta a templomba mindig elvittek. Nem kérdezték, hogy „akarsz? nem akarsz?”. Megfogták a kezünket és mentünk. Hiába mondtam, hogy anyuci nyom a cipő (Mert ugye vasárnapra nem vettek a gyereknek – mikor mindig nő a lába – minden évben új cipőt) – fiam egy kicsikét húzd össze a lábujjaidat, annyit kibírsz, míg elmegyünk a templomba meg vissza. Tudtuk, hogy csendben kell ülni, hogy nem szabad szaladgálni, hogy nem szabad beszélgetni. Már ott a padban csináltunk mi is mindent, míg az ember megszokta azt, hogy üljön le, álljon fel, hallgasson. Aztán voltak a vasárnapi iskolák, ahova nagyon sokan jártunk. Az Úr asztala körül minden padban volt egy csoport, összesen három. Három néni foglalkozott velünk ott a templomban istentisztelet után. Megtanultuk a történetet, meg mindig volt aranymondás. Utána bejött a lelkipásztor és ő végigkérdezett. Igyekeztünk tanulni és tudni, mert kellemetlen volt, ha valaki nem tudott felelni.”

Szeretem sokat megélt emberek elbeszéléseit hallgatni. Öröm nézni, ahogyan újra átélik élményeiket, csupán az által, hogy mesélnek róla. Látszik a csillogás a szemükben. A Kati néniében is ott volt, s hol vidám fényességgel, hol könnyes ragyogással mutatkozott meg.

Én pedig nem kíméltem. Mindenre kíváncsi voltam, a rosszra is. Azt mondta: „Rossz emlék, hogy apám ötödik osztály után szlovák iskolába adott engem. Ez nagyon visszavetett. Nálam megállt az élet. Nagyon sokat sírtam, könyörögtem az apámnak, hogy adjon vissza magyar iskolába, de nálunk, amit egyszer anyu vagy apu mondott, az úgy volt. A magyar iskolában hatodikban kezdték tanulni az oroszt. Én hatodikba mentem, de ők akkor már harmadik éve tanulták. Nem tudtam sem az orosz ábécét sem szlovákul nem értettem. Nem tudtam mit tanultam, de magoltam. Azt a hiányt soha be nem tudtam pótolni. Úgy lehetett talán csak kibírni, hogy volt egy tanárnő, aki az osztályfőnököm lett, és ő, meg az orosz tanár elnézőek voltak…”

Azt is megtudtam, hogy Kati néni, amikor kicsi volt, nagyon szeretett volna zeneiskolába járni. Hiába győzködték szülei, hogy nincs jó hallása, nem lehetett lebeszélni. Belevágott. Első évben elméletet tanult, a gondok másodikban kezdődtek. Év végén a tanár eltekintett a megbuktatásától, azzal a feltétellel, hogy nem folytatja zenei tanulmányait. Nem volt mit tenni, tudomásul kellett venni a dolgot. Azt mondta, nem csinált belőle nagy problémát, el tudta fogadni. Hiszen ha a füle nem is olyan jó, a keze annál inkább. Kiderült ugyanis – bár lehet, ezt sokan tudják – hogy a mi Kati néninknek igencsak jól megy a kézművesség, s ez egy olyan dolog, amivel ifjúsági táborokban sokat lehet ám segíteni. Segített is! Azt az élményt és örömet, amit az első ilyen tábor emléke ébresztett, s ébreszt még ma is benne, csak egy szóval tudnám jellemezni: repülés. Meg sem próbálom visszaadni, mert úgysem tudnám. Hanem ha megkérdezed tőle, magad is láthatod majd.

Sok mindenről beszélgettünk, s amit ideírtam, csupán töredéke az egésznek. Talán megbocsájtod nekem, hogy írásomat a teljesség igénye nélkül tártam eléd. Remélem, sikerült a napodba csempésznem néhány gondolatébresztő pillanatot.

Arany Nikolett