Egyházunk nyugalmazott püspökét, Erdélyi Gézát rimaszombati otthonában kerestük fel, hogy élettapasztalatairól, megélt sikerekről, nehézségekről kérdezzük.

Püspök úr sokat látott,sokat tapasztalt, látott életutakat, felfelé ívelő vagy éppen süllyedő életpályákat, kezdeményezéseket, kudarcokat. A mai ember is sokszor nekiindul dolgoknak, amikről azt hiszi, hogy jó lesz, majd később derül csak ki, hogy mégsem volt hasznára; nem érte meg a fáradtságot, vagy éppen, rossz döntést hozott. Miben tudná segíteni a mostani fiatalok eligazodását – teszem fel a kérdésemet – ami a mai fiataloknak hasznára válhatna az életben való helyes tájékozódásban?

A jelenről, és a múltról nem lehet úgy beszélni, hogy az ember vissza ne tekintsen a szülői házra, arra, amit ott kapott. Ez nagyon fontos, a mai világban pedig egyre fontosabbá válik. Mert ha az ember megszületik és szeretettel fogadják, az az egész élete folytán megmutatkozik. Olyan családban nevelkedtem, ahol naponkénti valóság volt a ránk sugárzó gondoskodó szeretet. Négyen voltunk testvérek, a nagyszülőkkel együtt valóban népes családi közösségben – mesterkéltség nélküli, természetes szeretet-kapcsolatban növekedhettünk fel. Ezelőtt 70, 80 évvel, a család, legalábbis ott, ahol én éltem, Abarán – összetartó, kisebb vagy nagyobb, de valódi közösséget jelentett. Később, tágabb kitekintéssel, más helyeken is a legtöbb esetben ugyanezt tapasztaltam. Ha volt az embernek valaha és van a földgolyón otthona, akkor az valóban a család valóságában találtatik. Nyíltan neveltek bennünket, semmitől el nem szigeteltek, de minden fontos dolgot a tudtunkra adtak. Ha szükségét látták, százszor elismételték, hogy mi a fontos, mi a jó, mitől kell távol maradni, egyszerűen, fölkészítettek bennünket az életre.

Az egyik alapvető követelmény az volt, hogy ha előfordultak közöttünk civakodások, azokat családi közösségen belül kellett megoldani, bocsánatot kérnünk egymástól. Ha fegyelmezésre került sor, az sohasem idegenek előtt történt. Szüleink sohasem aláztak meg bennünket. De megbocsátani is valóságosan kellett, vagyis, többé nem emlegetni még a komolyabb sértéseket, sérelmeket sem. Ennek betartása, különösen a forrongó pubertáskor éveiben nem volt könnyű.

A pozitív magatartás szemszögéből – visszaemlékezve – rá kell mutatnom a napi elcsendesedés szükségére, a befelé fordulás áldásaira. Sokan tudják, mások nem, Édesapám szintén református lelkész volt, és hívatásához hűen a családját is az Ige szerint vezette. Már teológus voltam, amikor hazautazva többször tapasztaltam, hogy fiatalabb testvéreim mielőtt iskolába indultak, szüleink valamelyikével, többnyire Édesanyámmal együtt imádkoztak. Többek között ezek azok a fontos momentumok, amelyek erőssé teszik az egymáshoz fűző kötelékeket.

Valójában kétirányú kapcsolatról van szó, mert az ima amellett, hogy erős emberi kapcsolatot teremt, az Istennel is összekapcsol. Ennek nagy „haszna” és áldása van, amint azt felnőtt koromban sokszor megtapasztaltam. Szinte minden helyzetben magától értetődő módon rá tudtam magamat bízni az Isten kegyelmére. Sok aggodalmaskodástól mentett ez meg. Megtanított arra, hogy előre nézzek és távlatosan gondolkozzam, mert az Úristen kegyelme és szeretete átölel, megtart és reményt ad. Akármilyen nehézségek értek, talpon maradtam, és ezt nem emberi erő tette, nem az én érdemem vagy teljesítményem volt.

Ezért tartom rendkívül fontosnak azt, hogy zilált világunkban a családi élet megújuljon. Enélkül valóban csak szánalmas figurákká és bábúkká lesznek az emberek. Enélkül a lelkület nélkül eluralkodik fölöttünk a bizonytalanság. Belső támaszokra, fogódzókra van feltétlenül szükség.

Ung megyéből indítottak el drága szüleim 1951-ben a távoli Komáromban megnyílt magyar gimnáziumba 14 évesen. A magyar iskolák kényszerű bezárása után csehszlovákiában ez volt akkor az egyetlen lehetőség anyanyelven tanulni, s szüleim éltek a lehetőséggel. Gondoljuk el, mindössze 6 évvel a világháború befejezése után, az otthontól bő 400km távolságra volt az első magyar tannyelvű intézmény! Ma is áldom a szüleimet, mert helyesen döntöttek. Számos mai szülő bárgyú hiszékenységével viszont nem tudok mit kezdeni. Ha az idegen nyelvű iskola 200 méterrel közelebb esik a lakásához, akkor oda íratja be gyermekét. Senki fölött sem akarok ítélkezni, de ilyen esetekben mindig eszembe jut egy elmés indiai mese, melynek lényege egy vízparti fán ülő majom jó szándékának a megnyilvánulása. Látva a halacskák úszkálását, ficánkolását a sekély vízben, mentő szándékkal leugrott a fáról, és hogy meg ne fulladjanak szegények, kirakta őket a partra. A majom jó szándéka, ugyebár kétségtelen, de a legtöbb hal sorsa is az. Apró emberpalántákat kiemelni az éltető közegből, és az idegen nyelvben való járatlanságuk miatt – esetlegesen – nevetség tárgyává tenni, semmivel sem indokolható. Minden bizonnyal bekövetkezik életükben az első „gerincferdülés”.

Akik felől a szülők bátran, s helyesen döntöttek, miként felőlem is, megedződnek, anyanyelvük színesebb, gazgabb lesz, ez által a szükséges tudományokat, más nyelveket is könnyebben sajátítanak el, nagyobb nyelvi kincs birtokába jutva. Nem fogott ki rajtam sem az erőszak, sem az ideológiai nyomás, amiben első perctől kezdve részesültem.

Neveltetésemnek köszönhetően nem omlottam össze, amikor nem vettek fel a kollégiumba, illetve csak nagyon rövid időre, de nemcsak engem, hanem másokat sem. Aztán közölték velünk, hogy keressünk magunknak szállást a városban. El lehet képzelni azt az állapotot, a bizonytalanságot, ami eluralkodhatott volna rajtam, de ez nem következett be. A Gondviselő úgy adta, hogy egy gyermektelen, idősebb házaspár befogadot, név szerint Topos János (a Komáromi Munkásdalárda szólóénekese és felesége, Regina). Elmondhatom, hogy szinte saját gyermeküknek tekintve bántak velem.

Talpon maradtam, és ez, az Istenre való ráhagyatkozásnak volt az eredménye. Ha napjainkat összehasonlítom a múlttal, azt látom, hogy a fiataloknak a tömege csak sodródik. Nem gondolja meg, honnan jött, és nem tudja, hogy merre tartson. Teljes a bizonytalanság. Hiányzik a támasz, a kapaszkodó, amit sokan már a családban sem kapnak meg, mert a családok többnyire betegek, bomlófélben vannak. A hivatalos statisztikák szerint a házasságok több mint fele néhány éven belül felbomlik. De miért? Külső és belső okok miatt. Talán egy vastagabb pénztárcáért, csinosabb lábakért, vagy zabolázatlan, félig állati ösztönök miatt? Miért? Egyenes válaszokat kellene adni, azaz pontos diagnózis meghatározására lenne sürgősen szüksége az embereknek, a társadalomnak, hogy a gyógyítás elkezdődhessen. A fennálló bajok miatt a gyermekek sorsa, mondhatni még sajnálatosabb, mint volt bármikor.

Lelkészi szolgálatom első évei nagyon tanulságosak voltak. Működésemet itt, Rimaszombatban kezdtem Varga Imre püspök mellett. Két év katonai szolgálat után, a Zsinati Iroda sajtóelőadójaként Rimaszombatba kerültem. Érezve munkám fontosságát, lendületesen dolgoztam, örömömet találtam benne. Ifjúsági bibliaórákat is tartottam. Két és fél évet töltöttem itt, és nagyon sok szolgálatot végeztem. A püspöknek 9 hónapon át nem volt káplánja, Ő maga gyakorta volt távol különböző szolgálati utakon, hiszen abban az időben nagyon kevés lelkész állt rendelkezésre különösen a gömöri egyházmegyében. A teológushallgatók létszámát az akkori állam szigorúan korlátozta, hiányzott az utánpótlás. A két fíliát, Mezőtelkest és Baktit is gondoznom kellett. Később 9 hónapon át Losoncot és Füleket is el kellett látnom, mert Böszörményi László lelkész megbetegedett. Autóm nem lévén, busszal, kerékpáron, néha gyalog közlekedtem. A hivatalban napi nyolc órai elfoglaltságom volt, ami alól az alkalmi szolgálatok esetében részbeni felmentést kaptam. Ez túl sok volt egy emberre. Összességében mégis azt mondom, jó volt. „Jó ha az ifjú igát visel”, írja a Biblia.

Az ifjúsági bibliaórákat remek alkalmaknak tekintettem. Az ifjak óvatosan bár, de érdeklődtek a naponkénti élet kérdései iránt, kérdéseikre olyankor igei válaszokat kaptak.

Ugyanez a munka – részben más módon – folytatódott Szalócon, Vígtelkén, majd kiteljesedett Rozsnyón, Sajóházán és Csucsomban ahol 1966 adventjében, mint megválasztott és beiktatott lelkipásztor kezdtem el a munkát. Még a konszolidáció idején, 1968 után is ritka eset volt, hogy ne vettek volna részt legalább húszan a heti ifjúsági alkalmon. Ott tapasztaltam meg először, hogy bizonyos szervek megfigyelés céljából küldtek közénk egy-két személyt, akik végülis személyes beszélgetések alkalmával bevallottan, igényelték a lelki vezetést. Megbeszéltük, hogy a bevezető 20 percnyi bibliai foglalkozás után a fiatalok által korábban fevetett kérdésekre együtt keresünk igei válaszokat. Úgy gondolom, ma is van érdeklődés a legfontosabb kérdések iránt mint – önazonosság, vallás, jövő, szeretet, bizalom, barátság, stb. – bár akkor még a távlatos gondolkodás jobban megvolt az ifjakban, mint ma. Elszomorító a kérdés, miért nem tudnak ma holnapokban, esztendőkben, távlatokban gondolkodni? Miért csak az számít, hogy – úgymond – mit ragadhatok meg ma, nyerhetek el, kaphatok meg, de a holnapok, holnaputánok már nem is foglalkoztatják őket. Óriási méreteket ölt az elbizonytalanodás!

Úgy látja tehát, hogy sodródik a fiatalság. Miben látná a megoldást arra, hogy ne sodródjon, hanem gyökeret verjen? Említett fontos dolgokat, a mostani helyzetet látva.

 Két dologra föltétlenül gondolnunk kell: az önazonosság tudat két pillérére – a hitbeli-vallási, és a nemzeti önazonosság tudatra. Egyik sem kell a világ urainak. Mert ahol manapság szigorú és stabil identitástudattal bírnak a fiatalok, ott nem lehet egykönnyen elszédíteni, nem lehet pornóval és szexualitással agyonreklámozva lelkileg kiüresíteni őket. Van tartásuk, tervük, jövőlátásuk, reménykedve mondom, hitük is.

Annak pedig, hogy korunk emberéből oly nagyon hiányoznak a fent említett értékek, több évtizedes előzményei vannak. Jóval több mint fél évszázada tart a támadás az ember ellen, erőteljesen, programozottan folyik. Ez egy hihetetlen méretű ideológiai merénylet – mert annak kell neveznem. Nem szűnt meg a 90-es fordulattal, tovább tart, csak az eszközök másak, más a „körítés”.

Tehát, a fiataloknak nincsenek támaszaik, fogódzóik. Ezért hangsúlyozom, rendkívül fontos a család, hogy talajt biztosítson a gyermekek, és ez által a felnövekvő fiatal nemzedékek talpa alá. Persze hogy kallódnak, hisz nincsenek önmagukkal sem tisztában, és az életet sem látják a maga teljes komplexitásában! Csak rövid távon gondolkoznak. Elindultam ebbe az irányba, mert itt ez érdekel, jó a kereset, elmegyek, itthagyom a szülőföldemet, hazámat, hátat fordítok esetleg a nemzetemnek is, megyek oda, ahol jól lehet élni, lehet pénzt keresni, költekezni. Nos, ez a széthulló fogyasztói társadalom egyik jellemzője. Ez drámai, sőt, tragikusnak mondható állapot. Valamit tenni kell. Meggyőződésem, a kívánt változás a családban indulhat el, és az egyháznak itt látom a nagy feladatát, amit – kritikusan szólva – eddig kevésbé teljesített. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy az egyház szolgálatának ügye nem csupán lelkészi feladat, hanem minden egyháztag közös ügye és feladata.

A nyugati társadalmakban is megtalálható ez a probléma. Ők sem állnak jobban mint mi. Akiknek van állásuk, munkájuk, azokat „kézben tartják”, irányítják, akiknek nincs, azokat létfenntartási szinten sorsukra hagyják. Hasonlóképpen volt ez régen is, igaz, akkor más volt a színösszetétel. Ennek a felfogásnak, hozzáállásnak az eszmei alapja, a filozófiája régtől ismert. A 20. század elején német filozófusok intenzíven foglalkoztak vele (pl. Rudolf Euken). A lényeg az, hogy az embert le kell kötni munkával, pontosabban: lehetőleg mindenkinek legyen munkahelye, és akkor nincs idő a gondolkodásra. Csak dolgozzanak, mint a gépek, és kevesebb probléma lesz.

Valahogy így folyt ez a szocializmus építése idején is. Ezt a felfogást érvényesítették még a hadseregben is. Az egyenruhában töltött két évből számos emlékem maradt.

Emlékszem, amikor szabadot kaptunk, de kimenőt nem – és ezt velem sokszor megtették – a telken, épületen belül szabadon mozoghattam. Mit is tehettem volna mást, beültem a kultúrterembe és olvastam, no, nem zavartalanul. Csakhamar megjelent az ellenőrző altiszt, körülnézett és megállapította, hogy „maga nem csinál semmit, menjen, mossa fel a folyosót”. A tanulás, az olvasás nem számított munkának, sőt veszélyt jelentett, mert együtt járt a gondolkodással, tehát le kellett valami ostobasággal foglalni az embert.

Ma mindez másképpen jelenik meg az életünkben. A kérdés azonban most is jogos. Valóban van szabadidejük azoknak, akik dolgozhatnak? Ha van is, az élet nagy kérdéseivel nem szívesen foglalkoznak. Amíg van betevő falat és el lehet menni kirándulni, be lehet ülni szórakozóhelykre, amíg az érzelmi életüket így vagy úgy, vagy mondjuk ki: akárhogy – akár erkölcstelenül is ki lehet élni, addig az ember, tömeg is, irigykedő ugyan, de kevésbé elégedetlen. Tény az, hogy a különböző tudományokban hihetetlenül nagyot fejlődött az ember, erkölcsileg viszont lecsúszott, mondhatni, kiskorúvá vált. Ráadásul, ezt az erkölcsi kiskorúságot felügyelik, számos helyen mintha tartósítani igyekeznének. Például olyan TV filmekkel, irodalommal, szórakozással látják el, hogy annak nincs semmilyen mélysége, távlata vagy épületes hatása. Miért kínálják valakik szexszel, pornóval, gyilkolással „ízesített” műsorokkal az ifjúságot? Semmi kétség, világunkban az egyházaknak hihetetlenül nagy és sokrétű feladataik vannak. Hogy nyíltan hirdesse, kimondja: így, netovább! Mert így valóban nem válhat felnőtt emberré az ember. Így, csak alkalmazott alkatrész, vagy kihasználható bábú lesz belőle. Erre figyelmeztetett, és ettől óvott Márai Sándor, a Halotti Beszéd című versében, arról írt, hogy az ember, ott nyugaton, csak szám egy képletben, a szocializmusban pedig csak osztályidegen… Sajnos, nem több. És igaza volt.

Jézus Krisztus követőinek, az egyházaknak bátran kell előállni, és hirdetni, méginkább élni az evangéliumot, a jóhírt, hogy van kiút, lehet másként, emberibb módon megélni a megismételhetetlen csodát, az egyszeri életet a Földön.

 Igen, és ilyen háttérrel nehéz is volna nem sodródni, tehát ha ilyen dolgok előzték meg a mostani állapotot, akkor nehéz is lenne ellenállni. Ráadásul azért mert az ember hitéről vagy a hithez ragaszkodásról valamikor már kimondták, hogy az diszkriminálja a más vallásúakat, a nemzeti öntudatról pedig kimondták már, hogy az nacionalizmus, tehát kiközösítés. Így nehéz is, ha már ilyen kijelentések társulnak ezekhez az értékekhez, akkor nehéz az embernek keresni ezeket. Így az egyháznak valóban nehéz a dolga, hogyha a közfelfogás számára nem vonzó az amit kínál, mert nagy igyekezettel elidegenítették tőle.

Így van, csak egyet nem mondtak ki, hogy a sehová nem tartozás milyen embert szül. A sehová sem tartozás nem fejleszt ki és nem „állíthat elő” embert, aki tudatában legyen emberi mivoltának. A tényleges helyzet az, hogy korunk embere sok tekintetben válságban van. Vizsgáljuk meg például a házassággal, gyermekvállalással kapcsolatos közfelfogást. Nagyon kevés gyermek születik, sokan eleve úgy kötnek házasságot, akik ma egyáltalán házasságra lépnek, hogy egy is elég, mert a gyermeknevelés komoly gondot jelent. Vannak, akik csak összeállnak… Csináljunk egy partit. Aztán ha valamilyen oknál fogva meggondolják magukat, akkor jöjjön egy más partner… Nagyonis aggasztó a kérdés – ha nincs egy meghitt, szilárd közösség, közeg, amelybe a gyermekek beleszülethetnek, emberré nevelődhetnek, fejlődhetnek, ki fogja előállítani a nyugdíjat az idősek számára? Az „egykék” miként illeszkedhetnek be súlyos problémák nélkül a társadalomba, ha még az egyik legtartalmasabb érzést, a testvériség érzetét sem ismerik Ez egy olyan morbid halálos gondolkodás, hogy az ember szinte meg sem tud szólalni. Hová, merre sodródik az ember, különösen Európában? A gond kettős jellegű: egyik világrészen drámai a népesedéscsökkenés, a másikon meg a túlszaporodás. Közben itt is, ott is tragikus méretű a felelőtlen és szerethiányos életfolytatás. Több szeretet kell ahhoz, hogy nálunk több gyermek szülessen.

Visszaérkeztünk a családhoz. Püspök úr azzal kezdte, hogy a családi stabilitás mennyire fontos.

Ha egy gyermek felnövekedvén elindul az önálló úton, akkor döntő fontosságúvá válik, hogy abba a bizonyos tarisznyába mit tettek a szülők, a család és a nagyobb közösség. Mit visz magával, milyen útravalót, milyen értékeket. Hát az értékrenddel is óriási baj van, mert be lehet oda tenni 10000 eurót is abba a jelképes tarisznyába, amint azt a tékozló fiú esetéből tudjuk (Lukács evangéliuma 15. rész) sok barátot is hozhat, „szesztestvéreket”, és sok minden más nyavalyát, amíg telik belőle. Aztán az elhagyatottság, a magány, a moslék. Tehát minden szülőnek tudatosan kell vállalnia gyermekeket, és nagyon tudatosan kell nevelni, irányítani őket. Manapság mindenütt azt hallom, hogy ez a mai már más világ, a régi rend nem érdekes. Hát ki tette mássá? Ki tette ezt velük, velünk? Kik tették, és miért tették? De miért nyugszunk bele? Miért fogadjuk el az új rendet, ha egyáltalán van ilyen? (A valóság azt mutatja, hogy egyre kaotikusabb állapotok uralják el az életet.) Miért nem ragaszkodunk azokhoz a normákhoz, amelyek az élet fenntartásához nélkülözhetetlenek? Mert az ideológia ilyen, mert a gazdasági rendszer olyan, a társadalmi állapotok meg amolyanok, mondják. Hát, azért az, hogy ne ölj, nem függhet az ideológiától, és a gazdasági rendszertől! Semmitől sem tehető függővé. De az sem hogy szeresd felebarátodat, meg szeresd az életadó Úr Istent! Ezek az alapelvek, erkölcsi törvények nem függhetnek az éppen aktuális ideológiától, közfelfogástól, idegen érdekektől sem. Mindennél szükségesebb bízni és szilárdan hinni abban ,hogy ezek az életszabályok túlélnek minden ideológiát.

Meg szoktam toldani Reményik Sándor Templom és iskola című,  ismert versét:  Azzal kezdem, hogy ne hagyjátok a családot, a templomot s az iskolát. Itt találhat rá az igazi értékekre minden gyerek, és minden ifjú, hogy aztán felnövekedve változtassanak a halálosnak látszó trenden, ami eluralkodott a világban.

Van közös feladatunk, a rimaszombati gyülekezetnek is van feladata.

 Tapasztaljuk, hogy a mostani fiatalság számára ezek a dolgok igen nagy fáradsággal járnak, hogy a családdal minőségileg foglalkozzanak, hogy a hitüket ápolják, hallják, és tartsák meg a parancsolatokat. Bocsánatot kellene kérni, és megbocsátani tanulni, de ez mind munkát jelent. És volt róla szó, hogy az idő során észrevétlenül ránevelődtünk a fogyasztói társadalom szokásaira, és arra, hogy szabadidőnkben ne gondolkodjunk, ne dolgozzunk, hanem üljünk a TV elé és bámuljuk a legostobább, semmitmondó programokat is, vagy menjünk el moziba, üssük el az időt valahol, valahogyan. De hogyan szólítsuk meg az ilyen irányába igyekvő embert? Hogy lehetne mégis? Véleménye szerint mi módon erősödhetne meg, akár ez a nemzedék, hogy azt mondja, ebből elég, többé nem kell, és próbáljon meg okosan, bölcsen dolgozni, foglalkozni önmagával és, és Istennel?

 Feltételnül ebbe az irányba kell elindulnia, hiszen ez az alap, csak közben nagyon kell figyelni, hogy mit mond a Lélek. Nagyon kell fülelni, hogy az ember a Lélek hatását, szavát meghallja és megértse. Hála az Úrnak, Rimaszombatban is látok olyan szülőket, akik a gyermekeikkel, vagy ifjaikkal jönnek az istentiszteletre. Ezért mondom, hogy a családnak kell megújulni, de gyökerestől. Hogy már gyerekkorban örömet szerezzenek a szülők a gyeremekeiknek azzal, hogy együtt mennek a templomba, hogy lássák, érezzék annak fontosságát, hisz a templomnak mindig volt, ma is van egységet, közösséget építő, integráló ereje. Ezt korán kell elkezdeni. Lehet, hogy kicsi még és nem ért meg minden elhangzó szót, de ott van, egy összetartó közösségben, fokozatosan majd tudatosul benne, hogy ehhez a közösséghez tartozik, ahol magyarul imádkoznak énekelnek, Károli nyelvén szól az örök Ige. A templomi együttlét a célirányos vallási és magyar nemzeti identitástudatnak mindkét tartó oszlopát növeli és erősíti. A világon minden nemzetrésznek különösen nagy szüksége van erre, ha fenn akar maradni, nekünk is, és miért ne akarnánk megmaradni! Ne féljünk ettől, mert csak az képes másokat is megbecsülni, és csak azt fogják mások is tisztelni, akinek van önbecsülése.

A másik fontos eleme a változásnak úgy gondolom, a pedagógusok munkájában áll.

Általában, sajnos, nem lehetek elégedett – a kivételektől eltekintve – a pedagógusoknak a gyermekekkel ápolt kapcsolatával. Nagy szükség van azokra, akik nem csak a tananyagot adják le, hanem törődnek is a rájuk bízottakkal. Nem csak tanítanak, hanem, ha szükséges, leülnek velük néhány percre, és beszélgetnek velük, amennyiben szükségét látják, akár négyszemközt. Elmagyarázzák, mi miért helytelen, és hogyan lenne helyes. Hol vagyunk attól, akár alapiskolai szinten – megint hangsúlyozom, vannak kivételek – amit Szentgyörgyi Albert, Nobel-díjas tudósunk megtett, amikor a híres angliai egyetemen egyszerűen felkereste hallgatóit szállásaikon. Bekopogott hozzájuk. Látni akarta, hogy néz ki a szobájuk, a tanuláson kívül mivel foglalkoznak, hogy néz ki a közvetlen környzetük? Egy Nobel-díjas tudós ezt is meg tudta tenni. Tudom, hogy manapság le vannak foglalva a tanárok, de talán nem jobban, mint annak idején volt a neves kutató-tanító professzor. Különben a nevelő törődés is a pedagógus hivatás gyakorláshoz tartozik. Tehát, ne mondja senki, egy pedagógus se, meg egy lelkész se, senki, aki az ifjúsággal, általában az emberekkel foglalkozik, hogy nekem ilyesmikre nincs időm. Lelkésznek, tanítónak lenni gyönyörű hivatás, nem könnyű, olykor óriási terhet is jelenthet, de mindig gondolni kell Jézus szavaira: „az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű”. Ez a norma, ehhez kell készséggel igazodni, hogy az ember ember lehessen, a munkája pedig eredményes legyen. Több hittel, több reménységgel, Isten és egymás iránti nagyobb bizalommal és szeretettel szabad, sőt, kell vállalni az életet, és küldetésünket. Csak így érdemes. Ki fogja a gyomot kigyomlálni, ha nem a szülő, a pedagógus, meg a lelkész? Kezünkbe tette le az Úr Isten a nemzedékek, a nemzetek jövőjét, és sorsát. Felelősek vagyunk egymásért.

 Köszönjük szépen, és köszönöm az elgondolkodtató üzenetet. A család, a templom, és az iskola.

Mikos Annamária