„Az Élet hatodik napján, miután a Teremtő elhatározta, hogy Embert alkot a föld porából, megjelent az Édenben a Gonosz. Jöttére megdermedt és elcsendesült a kert. A szellő abbahagyta játékát a fák levelei közt, a Harangvirág csengése elhalt, a Teknőc páncélja védelmébe húzódott, s még a Nap is tompábban szórta sugarait a földre. Ám a Teremtőt aznap igen lekötötte a munkája, mert az Embert szánta legtökéletesebb alkotásnak, így nem törődhetett a fák alatt lopakodó ellenséggel. A Gonosz összehúzott szemmel nézte a számára ismeretlen világot. Meg-megállt egy állat vagy növény előtt, s néha elismerőleg pillantott a Teremtő felé.

– Szép, igazán szép – dörmögött. – Hanem ha én akarom, egyetlen pillantás alatt ellened fordul a te szép világod! Akkor aztán magad pusztítasz el mindent, amit alkottál!

A Gonosz felnevetett, de csak úgy magában. Hogy a Teremtő ne hallja Aztán körülnézett, s az egyik almafa törzsén megpillantotta a Hernyót.

– Te jó leszel – húzta vigyorra a száját. Egészen közel lépett a fatörzs magasával küszködő állathoz és megszólította:

– No, téged aztán gyűlöl a Teremtő! A Hernyó feje gombostűfej nagyságúra kerekedett

– Gyűlöl? Hiszen ő alkotott!

– No, de milyennek?

– Milyennek?! – kérdezett vissza sértődötten a Hernyó, miközben kedvtelve végignézett magán.

– Csillogó zöld ruhát adott nekem, amilyet senki másnak!

– Igen – köszörülte meg a torkát a Gonosz -, de nézz csak a lábadra!

– A lábamra? Nincs is lábam!

– Na látod! Mindenkinek van lába, akit szeret a Teremtő. Nekem is. Ám ha téged megtámad valaki, nem tudsz elmenekülni!

A Hernyó hökkenten pislogott, de aztán elmosolyodott.

– Ó, nekem nincs szükségem futásra. Látod, körülöttem a fán min­den zöld és barna, ellenségeim észre sem vesznek itt a zöld ruhámban.

– Itt nem, de próbálj csak lemenni a tengerpart sárga homokjára!

A Hernyó lesütötte a szemét. Gondolkodott, gondolkodott, törte erősen a fejét a válaszon, de semmi nem jutott az eszébe. A Gonosz folytatta:

– Ha igazán szeretne téged a Teremtő, nemhogy lábat, de szárnyat is adott volna. Igazam van?

A Hernyó nem felelt.

– Gyűlöl téged a Teremtő, azért alkotott ilyennek!

Válaszul a fa törzsén apró, csillogó harmatcseppek gördültek alá. A Hernyó könnyei voltak azok.

– Ne sírj, no – szólt tettetett szomorúsággal a Gonosz. – Valaha velem is csúful elbánt a Teremtő, de te ne búsulj. Holnapra kitalálok valamit, amivel megbosszulhatod a rajtad esett sérelmet.

A Hernyó hallgatott. A Gonosz vállat vont, aztán megfordult és elment.

– Gondolkodj csak – dörmögött még magában. – Reggel, mikor visszajövök, kész leszel a Teremtő ellen fordulni!

A Nap bevégezte útját az égbolton. Sötétség borult az Édenre. A vi­rágok fázósan összehúzták kelyhüket, a tenger hullámai elcsendesedtek, s az állatok nyugovóra tértek. Csak a Hernyó nem tudott alud Fel-felnézett a hunyorgó csillagokra, s gondolatai a tekintetével együtt szálltak az égbolt felé, fel a magasba, a Teremtőhöz.

– Ó, hát tényleg gyűlölsz engem?

Ezt az egy mondatot ismételgette szüntelen. Ismételte újra és újra tízszer, százszor és ezerszer, mígnem aztán elszunnyadt. És akkor álmot látott. Lejött hozzá az égből a Teremtő. Nem szólt hozzá, nem érintette meg, csak kinyújtotta fölé a kezét, és mosolygott. És a Hernyó szíve megnyugodott ettől a mosolytól. Úgy érezte, történik is vele valami, de ebben nem volt biztos, ő csak a Teremtő mosolyát látta…

A hajnal első sugarával a Gonosz visszatért az Édenkertbe. Már messziről kiáltozott:

– Ébredj, Hernyó! Kitaláltam, hogyan állhatsz bosszút a Teremtőn silány voltodért!

Az almafához érve hunyorogva nézett szét. A Hernyót kereste tekintetével, de nem találta. Helyette egy ismeretlen állatot látott. A teste ugyan hasonlított a Hernyóra, de ennek lábai voltak, és ami a fő, szép nagy szárnyai.

– Hol a Hernyó? – kérdezte tőle a Gonosz. Az ismeretlen állat csak ránézett és ennyit mondott:

– Mégis szeret engem a Teremtő!

Ezzel kiterjesztette szárnyait, melyek a szivárvány színeiben ragyogtak, és elrepült. A Gonosz döbbenten nézett utána, majd megsemmisülten elhagyta az Édent. És azóta minden hernyó pillangóvá változik egy aranyló hajnalon.

Kindelmann Győző