Szürke hajnal ébreszt. Miközben lustán és kelletlenül kibújok meleg paplanom alól, minden porcikámat kedvetlenség és egyhangú közöny járja át. Milyen jó lenne, ha ma nem kéne útnak indulni! De hiába minden sóhaj, menni kell. Gépies mozdulatokkal végzem mindazt, mi reggeli készülődésemhez hozzá tartozik. Szótlanul asztalhoz ülök, s étvágytalanul nyelem a reggeli falatokat. Aztán már csak néhány perc, és becsukódik mögöttem az ajtó. A házból kilépve hűvös fuvallat csap arcon. A még homályban úszó utcák ridegsége lassan rátelepszik a szívemre.

Nem szeretem a november hidegét. A ködös, párától nyirkos járdán visszatükröződik a lámpák fénye. Ügyet sem vetek rá. Sietve lépkedek a megálló felé, hisz kinek lenne kedve ily időben sétálni? A megállóban álmos, néma tekintetek fogadnak. Köszönök, visszaköszönnek, aztán csend. Néha előtör belőlük egy-egy mondat, aztán újra csend. Hallgatok. Ahhoz túlságosan távol vagyok, hogy értsem szavukat, de mit számít? Nem érdekel. Csupán halk moraj, ami eljut hozzám az egészből. Közben megérkezik az autóbusz, s cipők koppannak a jármű padlóján. Lassan én is sorra kerülök. Már az ajtóban állok, mikor az összemosódott hangokból hirtelen egy tisztán érthető mondat csendül fel valahonnan hátulról: Minden nap ajándék Istentől! Megállok. Jól értettem? Ajándék? Istentől? S a hang újra ismétli önmagát: Minden nap ajándék Istentől! Igen! Jól értettem! Ajándék! Istentől! Belegondoltam. Mosoly nem volt az arcomon, de szemem sarkában összefutott a könny. Ajándék. Milyen könnyű tudomást sem szerezni róla! Milyen könnyű átvenni az utcák ridegségét megfeledkezve a legfontosabbról! Csak rohanunk. Sietve magunkra öltjük a ruhát, és eszünkbe sem jut hálásnak lenni érte, hogy van, ami megvéd a hidegtől. Sietve dobáljuk magunkba a reggelit, de közben elfelejtjük élvezni az ízeket, illatokat. Szaporán lépkedünk a nyirkos utcákon, de nem látjuk a ködből előtűnő fák titokzatos novemberi táncát…

Ember! Állj meg és nézz körül! Mit gondolsz, miért van mindez? Mi másért, ha nem a te gyönyörűségedre? Mit ér egy ruhadarab, ha nincs, aki viselje? Mit ér az étel, ha nincs, aki jóízűen elfogyassza? Mire a fák szépsége, ha nincs, aki megcsodálja? Ember! Te belegondoltál már?

Arany Nikolett