Rimaszombatban Petőfi Sándor köztéri szobránál emlékeztünk 1848/49-es forradalom és szabadságharc hőseire, ahol az ünnepi beszédet B. Kovács István gömörológus, egyházközségünk presbitere mondta. Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük a 2025. március 15-én elhangzott szónoklatot.

„Kedves Magyar Testvéreim, Hölgyeim és Uraim!

Meg kell vallanom: sokat tépelődtem, elfogadjam-e a mai alkalomra szóló, megtisztelő felkérést. Hosszas vívódás után végül igent mondtam, mert úgy éreztem, hogy ez kötelességem, két okból is. A pártpolitikától rég visszahúzódtam, vállalt közéleti tisztségeim zömétől úgyszintén, ám az örökölt és vállalt közösségem iránti felelősség alól nem bújhatok ki, ez a felelősség ugyanis egy életre szól. Ráadásul, félreértés ne essék, nem kevés közöm van ehhez a szoborhoz. Annak idején én voltam a szoborállítás kezdeményezője, s engem ért a tisztesség, hogy az avatóbeszédet megtarthattam.
Itt állok hát, másként nem tehetek.
Március 15. számunkra a szabadság napja! A szabadságnak, amelyet Rimaszombatban a bronzba öntött Petőfi Sándor testesít meg. Mi másról is szólhatnék, mint a szabadság közösségi megéléséről.

Május 29-én lesz 21 éve annak, hogy felavattuk a költő szobrát. Az avatás napja nem véletlenül lett május 29. 1845-ben ezen a napon választották meg az akkor 22 éves költőt Gömör és Kishont vármegye tiszteletbeli táblabírájának.
Három évtizeddel később ezen a napon feküdt kiterítve a szobrot megálmodó Izsó Miklós, aki Rimaszombatot vallotta szülővárosának. Nem ok nélkül, hisz itt indította el őt művészi pályáján a magát szülővárosába száműző Ferenczy István – mégpedig abban a műteremben, amely itt állt a tér és az egykor róla elnevezett utca sarkán.
A szoboravatás városunk legújabb kori történetének talán legnagyobb hatású társadalmi eseménye volt. 2004. május 29-én jó volt magyarnak lenni. A Duna TV élő adásban közvetítette az ünnepséget, általa Rimaszombat egy kis ideig a világ magyarsága előtt mutatkozhatott meg. A nyugdíjastól az önkormányzatokig mindenki részese kívánt lenni az eseménynek. Valódi közösség kovácsolódott össze városunkban és környékén. Szinte mindenki úgy érezte, ez a szobor az övé – is. Mindannyiunké, akinek elődjeivel oly rútul bánt el a 20. századi önkény. Ma azok kiabálják leghangosabban, hogy nem lehet egy ország sorsáról nélküle dönteni, akiknek elődjei az általuk hirdetett elvet 1920-ban meggyalázva, Trianonban árvaságra ítéltek bennünket.
A szoboravatás alkalmat kínált arra, hogy egy közösség felemelje a fejét. Az a közösség állt itt akkor emelt fővel, amely nem feledte, mert nem feledhette, hogy mint magyart a 2. világháborút követően minden jogától megfosztották. Amelynek lányait és asszonyait kopaszra nyírták az utcán a magyar szóért. Amelynek legjobbjait száműzték szülővárosából, hogy idegenek foglalhassák el otthonukat. Majd évtizedeken át a kommunizmus akarta a lelkünket elrabolni. Majdnem sikerült…
Több mint két évtized múlt el a szoboravatástól.
„Ment-e könyvek által a világ elébb?” – tette fel a kérdést Vörösmarty Mihály. De fogalmazhatunk így is: ment-e szobrok által a világ elébb?
Huszonegy év múltán itt az ideje a számvetésnek. Hol is tartunk ma?
Az az ember, akinek a szobra mellett állunk, nem tűrte a hamis beszédet, a sok üres frázist. Mint mondta: Bizony, komisz is az! Isten őrizzen minden becsületes embert még a hallásától is! – fogalmazott Petőfi Sándor.

Huszonegy esztendeje úgy éreztük, hogy a szoboravatás egy új, egy jobb kor nyitánya. Alig pár hónappal korábban léptünk be az Európai Unióba. Reménykedtünk. Az egységes Európa megteremti a nemzeti újraegyesítés feltételeit is. Gyógyír lehet ez Trianon és Párizs máig fájó, nyílt sebére” – mondtam akkor.
Nos, hát… nem ez történt. Gyógyír helyett folyamatosan szórja a sót a sebeinkbe a brüsszeli elit. Azok veszik a szájukra a „szabadság” kifejezést, azok kívánnak kioktatni bennünket emberi jogokból és követendő magatartásból, akiknek elődjei évszázadokon át zsákmányolták ki a fél világot, akik emberek millióit gyilkolták le gyarmataikon, s javaik elrablása révén teremtették meg saját jólétüket.
Az 1848/49-es forradalomra emlékezve arról sem feledkezhetünk meg, hogyan hagytak magunkra minket a nyugat-európai hatalmak 1849-ben, és 1956-ban is.

Sok jót nem tudok mondani magunkról sem. Tompa Mihály az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverése után ezt vetette papírra: „mint oldott kéve, széthull nemzetünk”. Ki az, aki nem látja, hogy közösségünk, ha nincs is tán még széthullóban, mennyi jelét mutatja a hanyatlásnak. Fiataljaink jelentős része szanaszét a világban, egyre ritkább a magyar gyermekhang a városban, falvaink és városunk népességének az átrétegződése lassan befejeződik. Az összetartozás megélésére hivatott alkalmaink egyre csak gyérülnek. Folytathatnám a gondok felsorolását, de inkább nem teszem.
Hiába várja Petőfi Sándor és Tompa Mihály – és velük mi is –, hogy barátjuk, Arany János, szoboralakban melléjük kerüljön. A szakmai köntösbe bujtatott magyarellenesség nem engedi. Ezzel kapcsolatban nem hallgathatok arról sem, hogy akiknek módjuk lett volna / lenne az ügy érdekében tenni… azok inkább hallgatnak. Csak csendesen jegyzem meg: a bizalom törékeny jószág.

Egy költő szobra előtt állunk. Hadd idézzem hát a költőtársakat! Annál is inkább, mert – mint miniszterelnökünk a szoborállítás alkalmával hozzánk intézett levelében, egyebek közt, ezt üzente –: „a költők előtte járnak a közéleti embereknek.”

A trianoni rabság gyászában Babits Mihály a magyar ifjúsághoz szólt 1923-ban:

Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond
messze az Övétől, mint sastól a vakond
avagy gyáván bújik,
s a bilincses ajak rab szavakat hadar?
Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal
hozza koszorúit.
Óh vannak, koszorúk, keményebbek, mint a
deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a
hideg temetőnek!…
Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,
melyet eszméinek ellensége rádob
emlékére – kőnek!
Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!
Nem drótos fűzérbe görbítve – légy szabad
virág szabad földön!
hogy árván maradva megrablott birtokán
mondhassa a magyar: „Kicsi az én szobám,
kicsi, de nem börtön!”

Babits Mihály után hangozzanak el a három nap híján 125 éve született Győry Dezsőnek a sorai! Annak a Győry Dezsőnek a sorai, akinek a „szüleváros”-ának adományozott puszpángbokrát már hiába keressük az egykoron a legnagyobb magyar nevét viselő városkertben…. A nemzetét féltő költő, talán némileg Babits idézett versének a hatása alatt, 1935-ben, az Új Márciust c. versében igencsak keményen szól, szinte ostorozza nemzetét:

Ki érzi még ma Március szelét?
ki fogja még föl mondanivalóit?
Magyarok-lakta földön szerteszét
nem szívják mellre friss leheletét,
nem izgat már, hatása sem adódik.

Szoborba dermedt csípős élete,
szoborrá nyomta közöny, kényelem,
merev alakká bénult lényege, —
hát élet ez, hát tényleg élet-e,
hogy Március csak formaság legyen?

Nyűtt emlék, fonnyadt szegfű, mint avítt
lilásbajátszó ferencjóska-rokk?
Hol forr a lélek forradalma itt?
Ifjakban nem mer, nem zúz, nem vadít többé
a tettvágy s új gondolatok?
(…)

Rázkódj, szobor! Légy újra förgeteg,
légy zúzó élet s forradalmi lárma!
S itt-ott, mi, kintről, régi éneked
megfújva, lángban-tartjuk lényeged,
s meghívunk Erre s nem a Más-világra!

Gondolkodtassanak el mindannyiunkat ezek a sorok!

Tisztelt Ünneplő és Emlékező Gyülekezet!

Kövessük az intést! Ne művirágból készült csokorral és bokrétával hajlongjunk Petőfi Sándor szobra előtt. Elegendő, ha meghajtjuk a fejünket előtte, s elgondolkodunk azon, hogy az adott helyen és pillanatban úgy viselkedünk-e, ahogyan egy itt élő magyar embertől elvárható. Példának okáért: amikor gyermekeinknek iskolát választunk. Megbecsüljük-e egyedülálló, gyönyörű nyelvünket, használjuk-e azt a közéletben minden lehetséges módon és helyen? Ennek híján egy alkalmi koszorúzás nem más, mint egy kiüresedett rítus, csupán alkalom az önmutogatásra.

De hadd zárjam mondandómat a reménység szavaival! Ismét Győry Dezső szavait tolmácsolom, aki Rimaszombatnak 1938. novemberében Magyarországhoz történt visszacsatolása után a Petőfi Gömörben c. versében így ír:

A Rima-parti magyar élet
a legelső vala legott,
mely a szabadság lantosának
az országban babért adott,
s hitét emelni táblabíró
címmel övezte homlokát,
boldog, büszke megye, ki költőt
tisztelni mert! és tisztelvén őt
megtisztelé – sajátmagát.

Itt mélyebb medrű hagyományod,
Világszabadság! Itt folyvást
öröklik zászlód tiszteletjét
s a márciusi lobogást.

Itt fuvalom, Március lelke,
ekéd porhanyó rögbe kap,
itt azt suhogja eszméd szárnya:
a magyar nem lesz más szolgája,
szabad marad s magyar marad.

Régi szent eszméid ekéje
Szánt-e még a mai ugaron?
s mely egykor nemzetet tüzelt föl,
serkent-e új vetést a földből
a márciusi fuvalom?

Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!

Kívánom, hogy „serkentsen új vetést a márciusi fuvalom”!
Kívánom, hogy megmaradjunk hitünkben, a nemzetünkhöz való hűségben, ragaszkodásban.
Kívánom, hogy erősödjünk magyarságunk közösségi megélésében!

Köszönöm a szervezőknek a bizalmat, Nektek, Önöknek, magyar testvéreim, a meghallgatást.
Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!”

Fotó: Ádám Gábor