Nem szoktam arról írni a gyülekezet honlapjára, hogy mivel foglalkozom a szabadidőmben. De a mai nap eseményei hatására mégis ezt teszem. Molnár Viktor lelkésztársammal ma részt vettünk a II. Gömöri Triatlonon, ami talán nem nagy dolog, számomra mégis érdekes élmény volt.
Először is tudni kell, hogy a triatlon nem az én világom. Az egyes sportágak, a biciklizést leszámítva, egyáltalán nem foglalkoztatnak. Ha lehet elkerülöm hogy vizes legyek, és sehova sem megyek gyalog, mert nem azért vannak a kerekes járművek, hogy ne használjuk őket. Úgy kerültem hát bele ebbe a környezetbe, hogy (szinte) semmit nem tudtam az egészről. Vittem magammal a saját kis felszerelésemet, meg az előítéleteimet arról, hogy az úszók furcsák, a futók meg bolondok. A feladat egyszerű volt, 650m úszás, 24km tekerés, és 7,5km futás.
A rajt előtt még furcsán méregettem a többi versenyzőt, mert számomra szokatlan volt az egész. Hozzászoktam, hogy egy biciklis rendezvényen csecsemőtől nagypapáig mindenféle korú és alkatú embert látni feszülős ruhában, sisakban, amint ide-oda tekernek bemelegítésképpen. Itt viszont futóruhában úszó, úszóruhában bicikliző, hétköznapi ruhában jógagyakorlat-szerű mozdulatokat végző emberek voltak mindenütt. Ezzel nehéz volt azonosulnom.

én csak azért jöttem, hogy mehessek

A verseny számomra is érdekes része akkor következett, amikor végre tekerni lehetett, és ekkor értettem meg, hogy mekkora teljesítményt adnak le egyesek egy ilyen eseményen. A terep kemény volt, ahogy a bicikli nyerge is, a por csípett, az emelkedők fárasztóak, és voltak ott versenyzők, akik emellett még úsztak és futottak is. Átértékelődött bennem hamar amit Pál apostol mond a táv végigfutásáról, mert addig azt gondoltam, hogy 24km az nem sok. Bemelegítés. De amikor azt láttam, hogy a 10. kilométernél már alig bírok mozogni, és én stafétában versenyzek, van aki pedig már fut, és mindent egyedül csinál, elgondolkodtam rajta, hogy most szó szerint kell vennem, hogy ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem, annak nekifeszülve tekerek a cél felé. Rá kellett jönnöm, hogy itt nem nézhetek másokra magas nyeregből, és ami ennél is érdekesebb élmény volt, hogy ők sem néznek rám úgy. Küzdenem kellett azért, hogy egyáltalán célba jussak.
Miután beértem a célba, azt láttam, hogy sokan nálam is keményebben harcoltak, saját maguk és mások ellen (gondolok itt az úszás közbeni „verekedésre” is). De amikor beértek a célba, az egymás számára idegen versenyzők vidáman beszélgettek egymással, vizet vittek a másiknak, egy asztalnál ebédeltek, elitizmus és lenézés nélkül.

célfotó, amiért annyit küzdöttünk.

A 30 fok fölötti hőmérséklet ellenére, és a rendezők erőfeszítéseinek köszönhetően, gördülékeny, és jól megszervezett versenyen vettünk részt. Mégis az élmény, amit hazahoztam belőle, a résztvevőkhöz kapcsolódik. Ami mögöttük volt azt elfelejtve, ami pedig előttük, annak nekifeszülve futottak, úsztak, és bicikliztek, egymás idejével versengve, mégsem egymás legyőzése volt a cél. Úgy gondolom jó tanulság volt ez számomra, hogy egymás ellen versenyezve is lehet a másikat tisztelni, és segíteni.

Némi statisztika: sikerült saját magunkat is legyőzve 2 óra alatt maradni, 1 óra 56 perces idővel végeztünk, ami nagyjából fele-fele arányban osztódott kettőnk között. Más kérdés persze, hogy az erőfeszítés is fele-fele volt-e, hiszen én csak egy sportágban teljesítettem, ez lentebb meg is tekinthető. 2 óra alatt több mint három liter folyadékot, utána pedig három tányér gulyás égettünk el, összesen 32km-t tettünk meg, földön, vízen és égen (égen igazából nem). Hőmérséklet 30 fölött, résztvevők száma pedig 40 fölött.
Még zárszóként fontos megemlítenem, hogy az élmények, a gulyás, és az enyhe égési sérülések mellett még egy pár gömöri triatlon feliratú zoknival is gazdagabbak lettünk, és hát tudjuk, hogy az embernek sose lehet elég zoknija.