Egy csütörtök délután csengettünk be az ismert rimaszombati lakótelep egyik bérházába, majd rögtön bebocsátást is nyertünk, hiszen fogadóink tudták, Ilonka nénihez jöttünk látogatóba, hogy kicsit elbeszélgessünk múltról, jelenről, és arról a világról, amelyik ebben az időben ilyen sokat változott.
Ilonka néni idén töltötte be 103. életévét, és bár nehéz volna ezt az időt pár kérdésben, néhány órában összefoglalni, még körülírni is nehéz, de mégis megkértük rá: meséljen, hogyan élte meg korának történéseit gyermekként, fiatal felnőttként, majd az után – milyen tapasztalatot szerzett, amit megoszthat velünk?

Ilonka néni készségesen válaszol:

1912-ben születtem Várgedén, az akkor még híres fürdőhelyen, ami mára egy kis elhanyagolt kis falu lett. Még egészen kicsi voltam, amikor kitört az első világháború, – mondja elkomolyodva – és így, rossz dolgok következtek. Tisztán emlékszem, amikor bombázták a falut, édesanyám felkapott, és szaladt velem a házunk végén levő pincébe, ahova addigra már mások is bemenekültek. Pontosan emlékszem a várakozó emberekre, akik menedéket kerestek a pincékben a háború alatt. A nagybátyám egyszer ki is szökött, hogy egy fiúnak vizet hozzon a kútról, annyira megszomjazott a kisfiú és a kúthoz nagyon nehéz volt hozzáférni. Arra is emlékszem, amikor édesanyámmal a Várgede-i várdomb oldalában fekvő temetőbe mentünk, mellénk lőttek. Akkor nagyon megijedtünk és igyekeztünk fedezékbe vonulni. Mindenezek ellenére, a gyermekkoromra kellemesen emlékszem vissza.
Megvolt mindenünk, bár nagyon szegények voltunk. Egyet hiányoltunk csak nagyon: az édesapánkat. Be kellett vonulnia szinte az összes családapának, így a faluban alig maradt fiatal férfi. Az édesapákat mi gyerekek, nagyon hiányoltuk, és a férfiak távolléte miatt egyben a szegénység is nagyobb volt, de ezt leszámítva boldog gyermekkorom volt.
Olyan sokat nevettünk! – Emlékezik vissza Ilonka néni mosolyogva.
– Annyi sokat, hogy nem is értem, hogyan lehettünk annyira boldogok! Pedig egyik-másikunk nagyon nehéz körülmények között élt. A gyerekek egy darab sült krumplit, vagy egy darab kenyeret, ha hoztak tízóraira… Nem volt több. Egy kis lekvár, ha került a kenyérre, akkor jó volt, de sokszor az sem jutott. Az viszont biztos, hogy mindent megosztottunk egymással. Ha egy harapást is, de kapott, aki kért a másikéból. Szép idők voltak! Nem hiányoltam semmit belőle, kivéve az édesapámat… A háborút máshogyan nem éreztük meg, nem érzékeltük a hatásait.

Tehát mégsem volt olyan rossz az a kor, jó volt mégis valamiért akkor élni… – állapítjuk meg mosolyogva, és ebben egyet is értünk.

Hogy melyik világ a jobb, a régi-e, vagy az új, napjainkban is foglalkoztatja az embert. Ma is hallani vitákat arról, hogy régen jobb volt a világ, mint most. Jobbak voltak az emberek, stb. Nagyon nehéz lehet felelni egy ilyen kérdésre, de Ilonka néni hogyan látja ezt – vannak szempontok, amelyek alapján megállapítható volna a válasz?
Nem tudom, hogy lehet-e különbséget tenni a kettő között és így megállapítani a megoldást. – mondja elgondolkodva Ilonka néni.
Van, ami abból a korból hiányzott, ami most megvan, más valami meg talán akkor volt több és most van belőle kevesebb.
Talán akkor több volt a szeretet. Azért volt olyan jó akkor élni, mert több volt az emberek közti szeretet. Akkoriban az emberek összejártak beszélgetni, gyakran átjártak egymáshoz, szinte minden nap. Akkor még TV sem volt, így az emberek egymásnak adták át a híreket, és így jutottak az információhoz. Jártunk egymáshoz esténként beszélgetni, jó kapcsolatban voltunk egymással.
Igen. És az emberek tekintettel voltak egymásra. Emlékszem, amikor édesanyám egy kis kemencében sütötte a kenyeret, abból mindig jutott egy másik családnak is, akik nélkülöztek, mert a családfőnek szintén be kellett vonulnia katonának.
És egymástól semmit nem irigyeltünk. Talán mert nem is volt mit, de valóban, eszünkbe sem jutott, hogy valakitől valamit elkívánjunk… Igen, talán a szeretet volt több, volt, mint ma.

A képeket nézegetjük, és Ilonka néni mesél. A legkedvesebb zsidó barátnőjéről, akit éppen akkor tartóztattak le, amikor Ilonka néni látogatóban volt nála, mesél édesapjáról, aki becsületes, egyenes ember volt, édesanyjáról, aki gondoskodásával óvta gyermekeit a kor nehézségeitől. Mesél egy eldugott karácsonyfáról, közösségi ünnepekről, a tanítóképző szeretetteljes fegyelméről és a rendről, amit ott mindenkinek meg kellett tanulnia.

Ilonka néni szeme láttára nagyot változott a világ. Talán nem egészen az előnyére… Hogyan lehet, hogy Ilonka néni mégis tud mosolyogni, és derűsen várni a holnapot?
Kérdésemet egy hosszabb szünet követi. Ilonka néni az emlékeiben kutat, látom, és mondja is – a legjobb szót, a választ keresi. Majd, válasza egy végtelenül egyszerű és éltető dolog lesz: A szeretet! A szeretet az egyedüli, ami számít! E nélkül nem lehet élni sem! – mondja határozottan, mégis szeretettel. Ha szeretet van, akkor minden van. Csak szeretet legyen, és nem hiányzik semmi!

Talán a régi időkben is – a szeretet töltötte be azt, ami hiányzott volna? Ettől vált széppé az a gyermekkor, ami „rossz” időben telt, de mégis szép lett?
Kérdésemre újabb igen a válasz, és ez az igen sem kevésbé határozott az előzőekhez.

Ez után a tanítással töltött évekre terelődik a szó. Következő kérdésem így ehhez kötődik. Hogyan emlékszik vissza a tanítással lelt évekre?
Nagyon szerettem! – Jön a válasz. – Az volt az életem! A gyerekeket is nagyon szerettem és szeretem ma is. Öröm látni, ahogyan fejlődnek, lesznek egyre érettebbek, készek az életben való boldogulásra.
Ilonka néni az emlékei között kutat és mesél családokról, ahová családlátogatásra ment, mert a gyermekkel nehezen boldogult az iskolában. A látogatás hangosan kezdődött, majd lecsillapodtak az indulatok, s a gyermek nyugodtabb lett a tanórákon is. Megint más esetben kitűnt neki, hogy az egyik diákja magába zárkózott, idegenként viselkedik, és nem enged közelebb magához szinte senkit. Ebben az esetben is kiderült, hogy a családban volt baj, azért volt olyan visszahúzódó a kisfiú.
– Tapasztaltam, hogy ha a gyerekekkel gond volt, akkor annak oka gyakran valamilyen családi probléma volt. A legtöbbször ez okozta a problémát.

A téma elgondolkodtat, hiszen gyakran halljuk, hogy a mai gyerekek milyen sokban különböznek a régiektől. (Természetesen a régiek javára.) Megkérdezem hát ezt is – Ilonka néni látott-e, lát-e különbséget a régiek és újabbak között?
– Úgy gondolom, hogy akármilyen korban is járunk, a gyerek csak gyerek marad. Ugyanolyan igényei vannak, szükségletei. Ugyanolyan szüksége van a szeretete, törődésre, mint régen. Ugyanolyan szeretetreméltóak, ugyanúgy tudják visszatükrözni a kapott szeretetet. De ahhoz először szeretni kell őket. Ezt tapasztaltam, és máshogyan nem is lehet: e nélkül felesleges hozzáfogni is a tanításhoz, hogy ne szeressük a gyerekeket. E nélkül felesleges és lehetetlen jól csinálni. Meg lehet próbálni, de nem fog jól működni.

Olyan sokszor említjük a szeretetet, hogy végül az az érzésem támad, hogy itt egy fontos kérdésre kaphatok választ. Megkérdezem hát – lehetséges-e, hogy a szeretet volna a hosszú élet titka?
Nagyot nevet, és helyesel.
– Igen, ha az emberek szeretik egymást, akkor ott nem tudnak nagyon elromlani a dolgok! A szeretet éltető erő lesz, ami segít átvészelni a nehéz időket és segít tovább menni, amikor elfogy az erő. Isten szeretetét is így érzem. Ha nem érezném a közelségét és szeretetét, nem is élnék. Nem tudom elképzelni, hogyan lehet Isten nélkül élni a világban! Csodálatos a Vele való élet!

Végül azt kérdezem, mit üzenne a mai embernek, a mai fiataloknak?
A válasz pedig, a korábbiakhoz illően egyszerű és lényegre törő: Csak annyit, hogy tudjanak szeretni! Ha szeretet van, akkor minden van! Ezt tudom mondani.

Mikos Annamária