…szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, amely meg tudja tartani lelketeket. Jakab 1,21b

A megismerkedésünk valakivel mindig egy bizonyos helyen, időben történik. Istennel sincs ez másképp. Minden ember más körülmények között ismeri meg Őt.
A helyszín egy keresztyén tábor, pár évvel ezelőtt. Ahová bár nem akartam menni, muszáj volt. Nem tudtam, mire számíthatok és a legrosszabbra gondoltam, ennek ellenére egész jó volt. Zenéltünk, énekeltünk, beszélgettünk, előadásokat hallgattunk egy baptista lelkésztől, és valójában ezeknek az előadásoknak köszönhetem, hogy elindultam a megtérés felé vezető úton. Ezenkívül csupa olyan dolgot csinálhattunk amihez csak kedvünk volt. Tényleg jó volt, de egy dolog nem hagyott nyugodni.
Egész idő alatt azt kérdezgették tőlünk, fiataloktól, hogy milyen közel állunk Istenhez, mit gondolunk, mennyire szoros a kapcsolatunk Vele, közel érezzük-e magunkat Hozzá, még efféléket. Bevallom, ez nagyon idegesített. Nem értettem, miért vált a rögeszméjükké, hogy mindezeket megtudják rólunk. Akkor még úgy gondoltam, hogy ha hiszem Istent, hébe-hóba imádkozom, járok hittanra, karácsonykor elmegyek templomba akkor minden oké, többet nem is kell tennem. És bár már a tábor első napján kiderült, hogy mekkorát tévedtem, még továbbra sem értettem a kérdések okát és azt sem tudtam, hogy mégis mit kellene válaszolnom. Persze gondoltam, hogy valószínűleg az a legjobb ha azt mondom, hogy nagyon-nagyon közel van hozzám az Úr, de úgy gondoltam, hogy mégsem mondhatom ezt, elvégre is még csak egy kis tini vagyok. Biztos kiszúrnák, hogy nem igazán vagyok képben, ha már most, ilyen fiatalon annyira közel mondom magamhoz Istent.
És mikor az egyik csoportbeszélgetés alkalmával újra megkérdezték, hogy mennyire élünk együtt Istennel, azt tettem amit a legegyszerűbbnek találtam és amit valószínűleg ti is tettetek volna a helyemben: meghallgattam amit a többiek mondtak és én is valami hasonlót válaszoltam. Egy lány azt mondta, hogy ő úgy érzi együtt él a „Jó Istennel”. Viszont a csoport nagy többsége azt felelte hogy „félig”, tehát én is. Csak otthon jöttem rá, hogy ez a válaszom végülis egészen őszinte volt, ám akkor még erről fogalmam sem volt.
A tábor vége felé közeledve viszont engem már más kezdett el foglalkoztatni. Mégpedig az, hogy megérte-e eljönni, kaptam-e valamit lelkileg és, hogy valóban jól éreztem-e magam, vagy csak „átvészeltem”? Emlékszem, épp az utolsó ebéden gondolkodtam ezeken a dolgokon különösen sokat. De nem igazán jutottam semmire. Ezért úgy határoztam, hogy mihelyt hazaérek, összeírom egy papírra a táborban szerzett tapasztalataimat, érzéseimet, gondolataimat. Sajnos ebből nem lett semmi, bár úgy érzem nem is volt rá olyan nagy szükségem, mint azt gondoltam. Mihelyt hazaértem beszélgettem anyukámmal, elmeséltem neki az élményeimet. Ám mindezek hallatára csupán egy mosoly jelent meg az arcán és csak annyi volt a válasza, hogy megváltoztam és jó hatással volt rám a tábor, látja, hogy megérte elmennem. Szó ami szó, nagyon meglepődtem és elfogott egy olyan érzés, hogy mindezt át kell gondolnom: amit táborban kaptam és, hogy mennyiben változott meg az érzésem Isten iránt. Nem sokat késlekedtem. Fogtam magam, felültem a biciklimre és elindultam a hegytetőre. Ott aztán több órás gondolkodás, elmélkedés után végre megértettem, milyen sokat is kaptam az elmúlt hetekben. Rádöbbentem, hogy a tábor tényleg megváltoztatott és közelebb vitt Istenhez.

A következő napokban, hetekben, hónapokban megtapasztaltam, hogy milyen is igazából Vele, a Mindenhatóval élni. Milyen az, ha nem vagyok egyedül soha. Milyen az, ha Vele együtt hozom meg a döntéseimet, ha vakon bízom benne, ha minden egyes pillanatban, nehéz helyzetben mellettem van.

Nekem mindezekről az érzésekről, tapasztalatokról öröm beszélni, de tudom, hogy azok, akik még mindezt nem igazán élték át nem egészen érthetik meg. Ha pár évvel ezelőtt elém áll valaki és elkezd beszélni ezekről dolgokról, bár elgondolkodtam volna, de nem hiszem, hogy sokban változott volna az életem. Viszont ott, abban a táborban akarva akaratlanul is megtalált az Úr igéje. Tehát csak azt tudom mondani, hogy legyünk nyitottak Isten felé, és ne féljünk elfogadni és követni Őt.

Bódi Krisztina