Ünneplő és emlékező közösség!

Évről-évre összegyűlünk itt Rimaszombatban, Petőfi és Tompa szobrának árnyékában, hogy megemlékezzünk a dicső napról, 1848. március 15-ről, és az egykori eseményeket felidézve megerősítsük, kisebbségi sorsunkban megerőtlenedett önértékelésünket. Némelyek bátran és büszkén, szinte kihívóan, megint mások félve, bizonytalanul vagy tűnődve azon, hogy meddig, de kitűzzük a Kokárdát, sorsközösséget vállalva a Kárpát-medence más részén emlékezőkkel. Felidézzük nemzetünk diadalmas napjának emlékét. De közben, kimondva vagy kimondatlanul ott van szívünkben a kérdés, melyet egykor Kölcsey Ferenc Huszt című versében így fogalmazott meg: „Honfi mit ér epedő kebel e romok ormán? Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?”  S minden ünnepi külsőség, a kokárdák, a nemzeti szalagos koszorúk mellett, Petőfi és Tompa szobránál állva  jogosnak tűnik a kérdés: Miért és mit is ünnepelünk egyáltalán? Van-e mit ünnepelni a fogyatkozó, elerőtlenedő gömöri magyarságnak? Van-e mit ünnepelnünk, amikor embereket fosztanak meg állampolgárságuktól, csak azért, mert nyíltan felvállalják a magyar nemzethez való tartozásukat?  Van-e mit és van-e miért ünnepelni annak a gömöri magyarságnak, ki éppen Tompa Mihályt adta a hazának, s amelynek egyedül volt bátorsága és akarata ahhoz, hogy kitüntető tisztséggel ajándékozza meg az Alföld lánglelkű forradalmár költőjét, Petőfi Sándort?

Ha múltat s jelent összevetünk, talán még aktuálisabban szólnak Petőfi sorai hozzánk, mint egykor:

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
– Ha vert az óra – odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét.
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szűlőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!

Ezek a csöppet sem könnyű gondolatok, érzések, úgy hiszem ott vannak mindannyiunk szívében. S nekünk éppen azért kell megemlékeznünk 1848 március 15-ről és azért kell ünnepelnünk, mert abból erőt meríthetünk, mert a múlt felidézéséből is azt a rég megénekelt ősi igazságot érthetjük meg, hogy „nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat“.

Ezt látjuk beigazolódni akkor, ha elolvassuk az egykori események krónikáját:

Petőfi 8 óra körül társaival a Pilvax-kávéházba ment, a kitűzött időre csak hatan jelentek meg (Petőfi, Jókai, Bulyovszky, Sebő, Gaál Ernő és Hamary Dániel). Itt Jókai felolvasta a 12 pontot és a proklamációt. Petőfi elszavalta a Nemzeti dalt. Innen indultak el az előzőleges megállapodás szerint először a jogi egyetemhez az Egyetem utcába. Annak udvarán már egy csapat tanuló várt rájuk s ott rögtön széket hoztak Petőfi és Jókai számára, itt Petőfi újból elszavalta előző éjjel írt költeményét, a Nemzeti dalt, Jókai pedig fölolvasta a 12 kívánatpontot. Innen az Újvilág utcai orvosi egyetemre mentek, itt is félbeszakították az egyetemi előadásokat és az előbbihez hasonlóképpen jártak el az udvaron, később pedig a mérnöki és bölcseleti kar hallgatói előtt; ugyanez történt az egyetemi téren is. Ekkor már nemcsak az ifjúság vette őket nagy tömegben körül, hanem az utcáról is nagy közönség csatlakozott hozzájuk, mely nőttön nőtt.

Az események sorozatának további ismertetése nem feladatom, de már a kezdet arra tanít és arra bíztat, hogy mai kifejezéssel élve nem a mennyiség, hanem a minőség számít, és lehet hogy olykor kicsinek és kevésnek érezzük magunkat, de ha van bennünk hit, elszántság, ha az értékeink mellett való kiállás és hűséges ragaszkodás jellemzi a mi életünket, az önfeladás és a méltatlan, szánalmas paktumok helyett, akkor ás csakis akkor van és lehet jövőnk itt, magyarként a Felvidéken.

Mindehhez pedig arra van szükségünk, amely egykor jellemezte a márciusi ifjakat: Hit, hiteles kiállás és a hangzatos szavak mellett és azok mellett, vagy olykor talán azok helyett is áldozat kész cselekedet.  Ne feledjük, hogyan is kezdődik a mai napig sem beteljesedett 12 pont bevezető gondolata: „Mit kíván a magyar nemzet. Legyen béke, szabadság, egyetértés.”

Nagy szükségünk volna erre itt, Felvidéken, itt Gömörországban is.

Mi pedig akik most itt vagyunk, a magyar kokárdával szívünk tájékán, tanuljunk a márciusi ifjaktól és tanítsuk meg gyermekeinket az általuk képviselt, el nem, múló értékekre. És soha ne feledjük: Valóban „nem sokaság, hanem Lélek, s szabad nép tesz csuda dolgokat.”

Helytállásunkban pedig erősítsenek meg Wass Albert bíztató, s reméljük prófétai szavai: „Örvendezzetek hát, magyarok, bármit is lát szemetek a ma sötétjében: a szabadulás perce közeledik! Ne várjátok azonban, s ne keressétek se ágyúk dörgésében, se hangzatos politikai jelszavakban: az Úr igazsága halkan jár, és békesség kíséri. Az Ő akarata rendelkezett már minden dolgotokban, s az Ő rendelkezését nem az idő méri, hanem tudás, lelki tudás. Gondozzátok csak a mustármagvakat s egyébbel ne törődjetek.”

Nagy Ákos Róbert gömöri református esperes, elhangzott Rimaszombatban 2012. március 15-én