Az egyházi év utolsó hétvégéjén a Sárospataki Református Kollégium Teológiai Akadémiájának küldöttsége érkezett hozzánk „kiszállásra”, akik a november 20-i vasárnap délelőtti istentiszteleten szolgáltak közöttünk – Igével, énekkel, imával, versekkel, bizonyságtétellel. Hálásak vagyunk Istennek, a találkozás öröméért, az igei üzenet áldásáért, minden közösen eltöltött pillanatért. Vendégeink maguk fogalmazták meg emlékeiket a nálunk töltött két napról:

„Akkor mindenki hallotta?! Holnap 14 óra 00 perckor indulunk!” – hangzott a kijelentés 2016. november 18-án este Szepessy Mátyás szájából – a szalagtűző után még kimerült, de a verseket és énekeket annál lelkesebben begyakorolt 4. évesek irányába.

Jó teológusokhoz híven – miután sikerült végre eldönteni, hogy melyik járművek részesülhetnek abban a megtiszteltetésben, hogy Rimaszombat legendás utcáin állomásozzanak – a kis fáradt, de annál izgatottabb csapat, néhány negyedórányi késéssel, de végül elindult.

Megérkezve, a szívélyes köszöntés után, máris megtapasztalhattuk, annak a bizonyos „pataki lelkületnek” azt a bizonyos „lenyomatát”. S bár nem volt még legtöbbünknek szerencséje sem Kovács Tímár Ildikó tiszteletes asszonyhoz, sem pedig Molnár Sándor tiszteletes úrhoz, a beszélgetés kínos feszültsége fel sem merült. Amikor egy pataki „öregdiákkal” találkozik egy most itt tanuló diák, olyan érzése támadhat, mintha megszűnne az idői távolság. Tudjuk – értjük, hogy mit, miért és hogyan mond. Úgy gondolom, ez egy sajátos élménye valamennyiünknek. Változnak a diákok, tanárok, de a teológia alapszellemisége valahogy mindig megmarad.

És mégis, mi is jöhetne egy jó beszélgetés után, ha nem egy ízletes vacsora. Alig pislogtunk kettőt, s máris fejedelmi vacsorát ízlelgetve találtuk magunkat az asztalnál. Édesanyám azt szokta mondani, hogy akkor ízlik igazán valami, ha kétszer szed belőle az ember. Hát, valahogy így voltunk mi is. Nem igazán kellett unszolni a társaságot, hogy meglátogassák ismét azt a bizonyos pörköltös edényt.

Mielőtt még nyugovóra tértünk volna, következett egy gyors próba, és egy igen jó hangulatú, valamint igen tartalmas beszélgetés Mikos Tamással, a gyülekezet beosztott lelkészével. Zárójelben megjegyzem, örülök, hogy nem siettük el a lefekvést, hisz beszélgetni egy fiatal lelkésszel (aki bár Komáromban végzett, de ahogy Enghy Sándor professzor úr szokta mondani: „Elnézzük neki.”) nekünk – akik, a majdan kinyíló kapu árnyékában állunk még csak – úgy gondolom mindenképp építő és rendkívül hasznos is. Ezenfelül – mivel ahányan vagyunk, a Kárpát-medence annyi sarkából érkeztünk – meglátni a Felvidéken való szolgálatot egy fiatal lelkész szemén keresztül, külön kiváltság.
A nyughelyünkre egyikünknek sem lehetett panasza, másnap reggel mindenki visszavágyott a kényelmes ágyba. De mivel ezt nem tehettük meg, helyette szemünket dörzsölgetve fogyasztottuk reggeli kávénkat. A szolgálatkész, kedves gyülekezeti tagok pikk-pakk készen is voltak a reggelivel, sütivel és mindennel, amire csak szükségünk lehetett jelen esetben. Így jóllakva indultunk a templomba a főpróbára. Miután mindenki elsajátította a koreográfiát (ki ki után, hova, mikor) kivonultunk, s már csak a nagy bevonulásra várva, jókedvűen és izgatottan vártuk, míg tiszteletes asszony és professzor úr elkezdik a bevonulást.

Pál az írja Timóteusnak, hogy: „hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő…” (2Tim 4,2a). Mégis, amikor az ember várakozó és mosolygó, kíváncsi szempárokkal találja szembe magát, valahogy a bizonyságtételhez is nagyobb bátorságot kap.

Enghy Sándor professzor úr szolgálatához, úgy gondolom, nem tisztem bármit is hozzáfűzni. A Hóseás könyve alapból nem a legkönnyebben értelmezhető része a Szentírásnak. Mégis, professzor úr a tőle megszokott precizitással, részletességgel és aktuálissá tétellel magyarázta az Igét. Hiszem, hogy a Szentlélek Isten áldott munkájának közbenjárása által mindannyiunk – lelkészek, presbiterek, gyülekezeti tagok, diákok – haza tudott vinni valamit ebből az áldott igehirdetésből.

Ezután következtünk mi. Énekléssel, szavalással (Fejes Sándor, Kocsis Sándor, Nyakas Gergő), bemutatkozással (Kobrin Mihály) és személyes bizonyságtétellel (Fórizs István) igyekeztünk méltó módon képviselni oly gazdag múlttal rendelkező Sárospataki Református Teológiai Akadémiánkat. Hála az Úrnak nem voltak fennakadások, és reménykedünk benne, hogy a gyülekezeti tagokban amellett, hogy „milyen szép volt”, és hogy „ügyesek voltak” (amik nem mellesleg nagyon jóleső dicséretek), megmarad az is, hogy valóban az Úrnak szentelt élet nemcsak hogy nem szegényebb, de sokkal gazdagabb, mint ahogy azt bárki is gondolná.

Istentisztelet után, sok köszönetet és jókívánságot, sőt mindezek előtt, mellett, közben, után sok-sok szeretetet kapva, folytatódott a program kötetlenebb része. A városnézésre mind feltöltődve indultunk el, tele jó érzéssel. A végtelenül információgazdag szemlélődés után (amiben nem egy neves helyről, személyről, vagy épületről tudhattuk meg, hogy amit általában elmondanak, legenda-e, és mi is a valódi története), közös ebédre került sor. Ahol úgy gondolom, hogy valamennyiünk jól is lakott, de jót is beszélgetett.

Végül elérkezett a búcsú ideje. S valahol mindannyiunkban megfogalmazódott, hogy – bár nem sok időt töltöttünk ott – mégis egy kicsit mindenki az otthon érzetet hagyta Rimaszombatban. Ugyanakkor sok szeretettel feltöltődve és sok élménnyel gazdagodva ülhettünk be az autókba, amelyek ismét visszagurítottak Sárospatak ködös bár, de annál jobban szívünkhöz nőtt Kazinczy utcájába.

Hálásak vagyunk, hogy a mi Kegyelmes Atyánk gondot viselt ránk ezen az úton is, és megengedte, hogy megismerjük a rimaszombati református közösséget. Magyarnak és reformátusnak lenni ott, ahol ez nem természetes, nem mindig a legkönnyebb kihívás, ám derül a szívem, amikor a határon túli magyar közösségek így virágoznak. Köszönjük a szeretetteljes fogadást és Isten gazdag áldását kívánjuk a gyülekezet közelgő ünnepi időszakára és a minden napjára, valamint a lelkipásztorok szolgálatára!

Sánta Erika