„Isten hozta kigyelmedet!” címmel a HetiVálasz karácsonyi dupla számában olvashatunk legidősebb gyülekezeti tagunk, Tamás Aladárné Szűcs Ilona viszontagságos életéről, akit meg akarnak fosztani a szlovák állampolgárságától.
Ilonka néni egész életét Rimaszombat­ban és környékén élte le, s most ki akarja tagadni az az állam, amely még gondolat­ban sem volt sehol, amikor ő már magyar állampolgárként megszületett a földjén. Amikor kézhez kapta a rendőrségi felszó­lítást, hogy adja le a szlovák személyi ok­mányait, rosszul lett, ezért az egyik lánya áthozta magához Magyarországra, amíg megerősödik. „Ugyanúgy ragaszkodom a szlovák állampolgársághoz, mint a ma­gyarhoz“ – szögezi le a Heti Válasz meg­keresésére. „A magyar állampolgárságba beleszülettem, nem tettem érte semmit. Most csak visszakaptam, ami születésem jogán járt. A szlovák állampolgárságért viszont keményen megdolgoztam.“

A történet abszurditását fokozza, hogy „a Balogvölgy tanító nénije“ 2006-ban megkapta a Szlovák Köztársaság Arany Plakettjét, korábban pedig Comenius-emlékéremmel jutalmazták. „Pozsony­ból a kitüntetett szlovák tanítók között, egyedüli magyarként repültem az isko­laügyi miniszterrel Prágába. És amikor hazaértem, szlovák barátaink virágcso­korral vártak, mert nem számított, hogy magyar vagyok. Hiszen értelmes ember ebből nem csinál ügyet. Nem lehet meg­érteni azt, ami most velem, velünk törté­nik“ – panaszolja.

„Édesanyám székesfehérvári, édes­apám mezőkeresztesi – hogyan kerültek Gömörbe, nem tudom. Hogy jöttem én a híres Gedővára tövébe? Hogy lettem én itt itthon? A mai napig bánt, hogy nem érdeklődtem visszafelé.“

Apró, finom mozdulattal végigsimít a ru­háján, megigazítja nyakláncát. „Amíg él az ember, addig legyen tartása is!“ Fel­kelni úgy, hogy nem öltözik fel szépen, nem igazítja meg a frizuráját?! „Kész ön­gyilkosság!“ Szeme éppolyan élénken ra­gyog a szemüveg mögött, mint azon a ré­ges-régi képen, amely egy cigánylánynak öltözött fekete kislányról készült a hajda­ni Várgedén.

1912-ben, amikor Szűcs Ilonka meg­született, még takaros fürdőváros volt a mai pusztuló falu. A kutakból feltörő szénsavas, vasas, gyógyító hatásúnak tartott vizet cserépedényben hordták ha­za a környékbeliek. A korzóra nyíló étter­mekből pedig a pipafüsttel cigányzene tekergett ki a sétálók közé. A hangokat rég szétzilálta már a szél, de az egykori suszter háza ma is áll a falu közepén. Te­kintélyes üzem volt, inasokkal, segédek­kel: még a környékbeli városkákban is a mester hetyke csizmái, gombos topánkái, ragyogó fehér házivászonból varrt menyasszonyi cipői kopogtak. „Jaj, én olyan gyönyörűséges cipőkben jártam!“ Ilonka csodálkozott, amikor először is­kolába ment: miként lehet, hogy osztály­társai nem fáznak, hogyan eshet jól nekik mezítláb járni akkor is, amikor már meg-­megzörren az avar a lábuk alatt. Eszé­be sem jutott, hogy nekik nincs miben. Nagy szegénység köszöntött mindenki­re az első világháború alatt, alig maradt férfi a faluban. „Hogy édesanyámmal és az öcsémmel miből éltünk akkor, nem tu­dom. De megvoltunk.“

Az első világháború után a gömöri gye­rekek aszalt szilvát, kenyérkét, almát ha vittek uzsonnára. Csak a kis Goldfinger Miki hozott mindennap libamájas szend­vicset: hát ezért felelte az elsős Ilonka a tanfelügyelő kérdésére – „Mi leszel, ha nagy leszel?“ –, hogy ő bizony zsidó lesz, akárhogy nevetnek, bosszankodnak is ezen a felnőttek. Bosszankodott, mosoly­gott ezen maga is sok évvel később, ami­kor legjobb barátnője, Borika fiacskáját a saját kislányával együtt nevelgette. Bori­ka éjszaka vágott neki a mezőnek a távo­li város felé, gyalog, mert megsúgták: ha nem menekül, reggel elviszik.

De még csak ott tartunk, hogy a fo­nott copfos kislány hat kilométert sza­lad a novemberi hajnalban, hogy elérje a vonatcsatlakozást, ami a rimaszomba­ti polgári iskolába viszi. Társa, a későbbi rozsnyói lelkész bizony lekéste a vonatot. S hogy ez többet ne fordulhasson elő, a szülők szekeret béreltek, ami a csatlako­zásig vitte a gyerekeket. Az álmos alig-hajnalokon aztán a melegített téglával a lábuk alatt, egymásnak dőlve lestek, hogy a patkók dobogása hol repeszti meg legelőbb az éjszakát.

„Tizennégy évesen lehetett jelentkezni a tanítóképzőbe. Hogyan is juthatott az eszembe, hogy ilyen nagy fába vágjam a fejszémet?!“ 1920 után, az első Cseh­szlovák Köztársaság idején az országban egyetlen magyar tanítónőképző műkö­dött: a pozsonyi Orsolya-rendi Magyar Tanítónőképző Intézet, ahová óriási volt a túljelentkezés. „Hogy miért vettek fel ide, magam sem tudom. Hiszen minden­ben az előírásoknak épp az ellenkezője voltam: rövid volt a hajam, rövid a ruhám is, református a hitem. Nem illettem ab­ba a társaságba egyáltalán.“ Az apácák azonban odafigyeltek arra, hogy a negy­ven növendék között legyen két zsidó, két evangélikus és két református gyermek is – egyikük épp Szűcs Ilonka.

„Úgy éltünk a zárda falai közt, mint az Abigélben. De ne gondolja senki, hogy ez az élet sótlan és hideg lett volna! Vidám volt és színes, ámbár a rend része lett az életünknek. De ez a fegyelem nem olyan volt, hogy fájt volna valakinek.“

A tanítóképző után Runyára került, ahol az éjjeliőr az órák múlását ének­szóval jelezte. Második osztályt kapott. A gyerekek felszerelése kimerült egy pa­latáblában, egy vesszőben és egy szivacs­ban. És bár nehezen eresztették el, egy év után csomagolt, és a református lelkész hívására Nagybalogra költözött tanítani a két tanerős református iskolába. Nagy­balog színtiszta magyar település volt: „Szlovák nem volt más, csak a csendőr­ség. Tökéletes békességben éltünk.“

„Isten hozta kigyelmedet“ – fogadta az egyház gondnoka a nagybalogi iskola­udvaron a 19 éves tanítónőt, aki csak állt, és nézte a hétköznapon is ünneplőbe öl­tözött, komoly tekintetű urakat, a refor­mátus egyház elöljáróságát. Érezte, de csak később értette meg, hogy micsoda megtiszteltetésben volt része: ez a megszólítás a legnagyobb kitüntetésnek szá­mított. „Itt helyt kellett állni. Olyan sze­retet fogadott, amit talán viszonozni sem lehetett.“

A megfelelés nem is volt olyan nehéz, hiszen akkoriban az édesanyák elsősor­ban édesanyák voltak, a gyerekek pedig gyerekek. A tanító szava pedig szentírás. „Mint az imádságot, úgy meghallgat­ták, és meg is fogadták, amit mondtam. Könnyű volt így tanítani. Mögöttem állt az egész falu.“

Ősszel, egy szüreten, a katolikus pap szőlőjében ismerte meg a fiatal állator­vost, aki élete párja lett. Amikor aztán Tamás Aladárt járási állatorvossá nevez­ték ki, és Tornára helyezték, Ilonka nem is sejtette, hogy milyen sokára tér majd vissza Nagybalogra. „Jött a háború. Az uram megjárta Oroszországot, a Don­kanyart, de visszajött, mire a front első vonalába került a városunk. Ezeket az időket a hegyek között vészeltük át. Télen, halottak között tértünk haza, és be­szakadt tetőt, véres falakat, feldúlt házat találtunk az otthon helyett. Rengeteget kibír az ember…“

Az újrarajzolt határokat Tornanádas­kánál húzták meg. Szepsi lett az új já­rási székhely, hát ide költöztek. Azok a magyarok, akiket nem telepítettek ki, és kényszermunkára sem vittek a Beneš-dekrétumok következtében, csak úgy maradhattak szülőföldjükön, ha gyöke­reiket megtagadva „visszaszlovákosították“ magukat. Elkobzott betétszámlák, házak, földek, közintézmények és temp­lomok, bezárt magyar iskolák, tomboló jogtiprás jellemezte a kort.“A férjem is állás nélkül maradt. Mivel mindkettőnk szülei idősek és betegek voltak, nem él­tünk a magyar állam által minden álla­mi alkalmazottnak felkínált lehetőség­gel, hogy költözzünk Magyarországra. A helyzet egyre rosszabb lett, ezért a férjem keserves kínok között aláírta a „reszlovakizálási papírt“, így állást ka­pott Nagyrőcén, ahol idővel járási állat­orvos lett ismét. A lakáskeresésben itt segítségére volt az uramnak Klotild néni, aki a városnak olyan nagyasszonya volt, hogy vörös szőnyeget gurítottak elé, amikor a Vigadóba ment. Panaszoltam neki, hogy alig pár szót tudok szlovákul, így ha az utcán szembejött valaki, megszólalni sem mertünk, hiszen abban az időben nem volt célszerű nyilvános he­lyen magyarul beszélni. – Ne félj, fiam! – biztatott –, ragad ez, mint a rüh! – És Klotild nénire hogyhogy nem ragadt? – kérdeztem. – Jááááj, fiam! A rüh sem ra­gad mindenkire – felelte.

Az uram ezekért a megrázó helyze­tekért nagy árat fizetett, fiatalon halt meg… Éppen akkor hagyott itt bennün­ket, amikor a két lányomnak a legna­gyobb szüksége lett volna rá. És mert sok földet örököltem, kulák lettem. Ne­héz élet volt! De éltünk, és csodák történtek. Egyszer például megállt a kapum előtt egy bácsika egy zsákocska liszt­tel: a tanítónőnek küldi a balogi molnár. Máskor egy fiatalember ugrott le a mo­torkerékpárjáról, s még a motort sem állította le, úgy hasította fel a kormány­ra fektetett zsákot, amiből mindenféle zöldségek zuhogtak a földre. – Tessék behordani, mert nagyon sietek! Ekkor mondta valamelyik lányom, hogy míg Balog lesz a világon, éhen nem halunk.“

Talán senki sem örült annyira, hogy a szövetkezetbe adhatta a földjeit, mint Tamás Ilonka. Miután megszabadult tő­lük, első útja Rimaszombatba vezetett, a tanfelügyelőségre, hogy végre talán ta­níthatna. Nem engedték be, mert voltak benn: a balogi asszonyok. Azért jártak ott, mert őt akarták visszakapni.

Elmaradt az ünnepélyes fogadtatás, el a „kigyelmed“ is, amikor „Tamás ta­nító néni“ 1958. szeptember elsején új­ra leszállt a balogi autóbuszjáratról, de mindez semmit se számított. Tizennyolc év alatt nagyot változott a világ: össze­vonták a magyar iskolákat, Balogvölgy összes magyar gyereke a nagybalogi iskolába járt, még az egykori tanító is­tállójából is tantermet csináltak. Szalad­tak is a tanítók a sok épület között, hogy egyik óráról a másikra odaérjenek. Ke­vés volt a képzett tanerő, mert vagy ki­telepítették, vagy nem engedték tanítani őket, annál több a gyorstalpalón végzett. Amikor a központosított magyar iskolát Bátkába helyezték, Ilonka néni felkerült a 6–9. osztályba. „Ekkor kerültem oda, ahová mindig is szerettem volna: a ma­gyar nyelv és irodalom tanításának kö­zelébe.“

Nem esett nehezére betűjátékokat, fej­törőket kitalálni, hogy a nyelvtant megta­nulni élmény legyen. Aki pedig egy olvas­mányában valami szép kifejezést, költői képet talált, piros pontot kapott. Hiszen micsoda gyönyörűség Móra Ferenctől az, hogy „Bekönyököl az este az ablakon“ -és micsoda gyönyörűség, hogy a gyerek ezt észreveszi!

„Az emberek közötti szeretetet hirdettem egész életemben, nem értem, hogyan tör­ténhetett mindez“ – kanyarodik a mához. A rimaszombati fáklyás tüntetés mottó­jában is ő szerepelt: „Nem adjuk Ilonka nénit – és a többieket sem!“ „Nagyon meghatódtam, hogy ennyien mellém áll­tak. Pedig nem szerettem soha kirakat­ban lenni.“

Még odahaza, Rimaszombatban épp nekikészült a mézeskalácssütésnek, amikor a hercehurca elkezdődött; nem csoda, hogy a süteményből kimaradt minden fűszer. „Nem is lett abból mé­zeskalács, csak állampolgársági keksz… Az Osztrák-Magyar Monarchiában szü­lettem – magyarnak. Majd csehszlovák állampolgár lettem, aztán ismét ma­gyar állampolgár, majd újra csehszlo­vák. 1991-től vagyok szlovák állampol­gár. Mondhatom, mindegyik változás az ország romlásával zajlott le. Annyi mindennel kellene foglalkozni, miért fáj valakinek, hogy visszaveszem azt, ami­be beleszülettem? Kinek fáj az a darab papír? Határok, országok és címerek jöttek-mentek a fejem fölött úgy, hogy egész életemet itthon, Gömörben éltem le. Bármelyik zászló alatt kellett élnem, én mindig ugyanaz az ember voltam: ugyanaz a magyar tanító.“

László Dóra; Heti Válasz; XI. évfolyam 51–52. szám,30–33.oldal